Helen Keller amerikai író és aktivista volt. Híres volt, hiszen siketen és vakon tanultam meg a társas kommunikációt tanárától, Anne Sullivan-tól. A lány 19 hónapos korában veszítette el látását és hallását. Helen egyedül a család szakácsának kislányával tudott kommunikálni, akivel saját jelnyelvet alakítottak ki. Valószínű, hogy ezért tudott a későbbiekben Anne sikereket elérni nála.

Fejlődése és fejlesztése a mai napig hihetetlen sikert jelent, és arra tanít ma is, hogy sose adjuk fel a gyermek fejlesztést.

“Mielőtt az a betegség ért, amely látásomtól és hallásomtól megfosztott, egy olyan kis lakásban laktunk, amilyet ma is sokat lehet látni délen, amely egy nagyobb s egy kisebb szobából állott a nagy ház mellett. A kisebb szobában a szolga lakott.

Atyám a polgárháború után egy ilyen házat épített, s miután anyámmal összekeltek, ebbe költöztek. A házat teljesen elborította a kúszórózsa és a jó illatú szulákvirág. A kert felől nézve olyannak látszott, mint egy lugas. A kicsi tornácajtót elfedte egy sárga rózsabokor, a madarak és méhek kedvenc tanyája.

A Keller-ház, a család lakhelye, néhány lépésre volt ami kis rózsalugasunktól. „Repkényes”-nek nevezték, mivel a házat s a körülötte lévő fákat, kerítéseket szép angol repkény borította be. Ennek a régi divatú kertje volt az én gyermekkorom paradicsoma.

Még mielőtt a tanítóm eljött volna házunkhoz, én az élőkerítés mellett tapogatózva, végig­mentem a kerten, ahonnan viola- és liliomillat jött, s ott az első nyílást megkerestem. Ide szoktam félrehúzódni akkor is, ha fölindulás után le akartam csillapodni. Itt szoktam lehűteni fölhevült arcomat a hűvös levelek között vagy a fűben.

Milyen öröm volt elrejtőzni ebben a virágos kertben, vagy sétálni boldogan egyik helyről a másikra, míg fölismertem egy-egy kúszót a leveléről és virágáról, s ebből megtudtam, hogy a kert végében levő roskatag virágház mellett vagyok. Volt itt illatos klemátisz, hervadó jázmin s valami ritka illatos virág, amelyet pillangószárnynak neveztek. De a rózsák sokkal kedve­sebbek voltak mindezeknél. Az északi virágházakban soha sem találtam olyan elbűvölő rózsákat, amilyenek déli otthonunk kúszórózsái voltak. Hosszú nyalábokban csüngtek alá a tornácról, s megtöltötték a levegőt minden földi szagtól mentes, tiszta illattal. Reggel, midőn harmatban úsztak, oly finom, oly tiszta volt tapintásuk, hogy én önkéntelenül azt gondoltam, a Paradicsomkert liliomai is ilyenek lehettek.

Azt hallottam, hogy amíg még pólyában voltam, kíváncsiságra és önállóságra hajlamot mutattam. Amit mástól láttam, mindazt utánozni igyekeztem. Hat hónapos koromban már ki tudtam mondani: „How d’ye” (Hogy van?) s egyszer csak azzal vontam magamra a figyelmet, hogy egészen tisztán és hangosan kezdtem mondani: „tea, tea, tea”.

Még betegségem után is visszaemlékeztem egy szóra, melyet életem első hónapjaiban tanul­tam. Ez a szó „water”, amelyet sokáig hangoztattam még azután is, hogy beszélő­képességemet elveszítettem. A „wah, wah” hangot mindaddig megtartottam, amíg a szót tapintás útján meg nem tanultam.

Azt mondják, hogy éppen azon a napon kezdtem járni, amelyen egyéves lettem. Anyám a fürdőből kivéve térdén tartott, mikor megpillantottam a padlón valami mozgó falevelek árnyékát. Lecsúsztam térdéről, s majdnem megfutamodtam a játszó árnyék felé. Az ösztön eltűnt, én elestem és sírtam, hogy vegyen föl.

Ezek a boldog napok nem sokáig tartottak. Csak egyetlen énekes, virágos rövid tavasz, csak egyetlen rózsával s gyümölccsel gazdag nyár, csak egyetlen aranyos és bíboros ősz kedves sugarai gyönyörködtették a kis vidám gyermeket!

Aztán, ama szomorú emlékű februárban jött a betegség, amely bezárta szemeimet és füleimet, s ismét visszavetett az újszülött kisgyermek öntudatlan állapotába.

Azt mondták, nagyfokú agy- és gyomorbántalmam van. Az orvos nem hitte, hogy életben maradok. De egy reggel korán a láz megszűnt, oly hirtelen és titokzatosan, ahogy föllépett.

Nagy öröm volt a családban, mert ekkor még az orvos sem sejtette, hogy én többé sem látni, sem hallani nem fogok.

Erről a betegségről kevés tiszta fogalmam van. Jól emlékszem anyám gyöngédségére, mellyel enyhíteni akarta félelmemet, fájdalmamra, a kínos halálküzdelmekre és a lázas állapotra, amely sokszor fölzavart a félálomból. Anyám a fal felé fordította száraz, forró arcomat, el a világosságtól, amely kezdett megszűnni számomra.

Leszámítva ezeket a röpke emlékeket, ha emlékeknek egyáltalában mondhatók, az egész inkább csak olyan, mint egy nehéz álom.

Rendre hozzászoktam a csendhez és sötétséghez, s elfeledtem, hogy még valaha másképpen is volt, amíg megérkezett ő, tanítóm, aki fölszabadította lelkemet.

Életem első tizenkilenc hónapja alatt a tágas mezőkről, a fényességről, a fákról és virágokról olyan képet szereztem, amelyet az azután következő sötétség nem tudott egészen kitörölni. Ha egyszer láttuk, „miénk a nap és mit a nap mutat”.

Gyermekfejlesztés hihetetlen csodája

Helen Keller életéről nem csak könyvben olvashatunk, életét filmen is megörökítették. Hihetetlen, hogy egy siket és vak kislány meg tudott tanulni kommunikálni a külvilággal és érzéseit kivetíteni. Tanítója érkezése előtt a kislány úgy élt szinte, mint egy elvadult kisállat. A gyermekfejlesztés segítségével azonban Anne Sullivan képes volt elérni az áttörést és megváltoztatni a lányka egész életét. Emiatt is olyan fontos, hogy időben felismerjük a problémát, és forduljunk szalemberhez.

Helen Keller: Csöndes, sötét világom