2. rész

A munkamemória szerepe a Williams-szindróma kognitív jegyeinek kialakulásában. A szerző három kérdés megválaszolására tervezett kísérleteket. Egyrészt a verbális munkamemória kapcsolatát vizsgálta a szókinccsel, illetve a nyelv alaktani (morfológiai) rendszerével Williams-szindrómásoknál (illetve összehasonlításképp átlagos fejlődésű csoportoknál). Másrészt a Williams-szindrómában károsodott téri tanulás összefüggéseit kutatta a
munkamemória téri komponensével. Végül a munkamemória mindkét (verbális és vizuális) komponensének, illetve a tér nyelvi leírásának (a térre vonatkozó kifejezéseknek) a kapcsolatát vizsgálta. Kísérleteit különböző korú gyerekekkel végezte, azaz a fenti kérdéseket az értelmi fejlődés folyamatában közelítette meg.

Első kísérletét a következő hipotézisre alapozta. A Williams-szindrómában számos megismerő funkció sérül,s mint ilyen esetekben általában, a személyek megmaradt funkcióik segítségével próbálnak boldogulni különböző problémahelyzetekben. Ebből annak kellene következnie, hogy a verbális munkamemória – a fonológiai-artikulációs rögzítés – egyéni különbségei jobban befolyásolják a szókincs alakulását Williams-szindrómában, mint egyébként, hiszen ez egy megmaradt funkció, melyre a Williams-szindrómás gyermek nagymértékben támaszkodhat. Eszerint tehát Williams-szindrómában a verbális munkamemória kapacitás és a szókincs nagysága közti pozitív összefüggés erősebb, mint a kontrollcsoportban. E hipotézist kísérletileg ellenőrizve az eredmények a következők voltak. A Williams-szindrómások számterjedelme – tehát verbális munkamemória-kapacitása – kisebbnek bizonyult, mint a hasonló életkorúak átlaga. Ami a szókincs fejlődését illeti, a Williams-szindrómások produktív szókincse (amit itt képek leírására használt szavakkal mértek) szintén alacsonyabb volt az életkori kontrollcsoporténál. Az úgynevezett gyakorisági hatás – tehát, hogy gyakoribb szavakat jobban megjegyzünk, könnyebben hívunk elő nyelvi produkciós helyzetben, mint ritka szavakat –még erősebb volt Williams-szindrómásoknál, mint az azonos korú kontrollcsoportban. (Érdekes módon a szerzőt megelőzően végzett kutatások inkább a gyakorisági hatás hiányát mutatták ki Williams-szindrómásoknál, és meglétét a problémamentesen fejlődő csoportokban.)

E kísérletben szerepelt egy olyan kontrollcsoport is, amely passzív szókincsét illetően azonosan teljesített a Williams-szindrómás csoporttal. A passzív szókincset a szerző a Peabody-féle szókincsteszttel mérte, ahol a vizsgált személynek szavakat mondanak, és a feladat a szavakhoz illő, azokat illusztráló képek kiválasztása más képek közül. A passzív szókincsben illesztett kontrollcsoport átlagéletkora jóval kisebb volt, mint a Williams-szindrómás csoporté: 13 éves Williams-szindrómás fiatalok passzív szókincsükben a 7 éves, problémamentesen fejlődő csoporttal teljesítettek azonos szinten. E szókincsben illesztett (verbális) kontrollcsoport az életkori kontrollhoz hasonlóan jobban teljesített a fordított feladatban – képmegnevezésben –, mint a Williams-szindrómások. Ezután a Williams-szindrómás csoportot két részre osztva verbális munkamemória-teljesítményük alapján (alacsony, illetve magas teljesítményű csoport) azt kapták, hogy e két fél csoport mind a gyakori, mind a ritka szavak ismeretében különbözött. Ezek az adatok megerősítik a kiinduló hipotézist: úgy tűnik, hogy Williams-szindrómában a verbális munkamemória-kapacitás erősen befolyásolja a szókincs alakulását, még 10 éves kor után is. Átlagosan fejlődő csoportban hasonló összefüggés csak mintegy 7 éves korig áll fenn; onnantól a szavak hosszú távú megjegyzését már inkább a jelentésük segíti, s nem annyira fonológiai-artikulációs tulajdonságaik.

Második kísérletében a szerző a verbális munkamemória-kapacitás és a nyelv alaktana elsajátításának összefüggéseit vizsgálta. A morfológiai fel adatban többes számot vagy tárgyesetet előhívó képeket mutattak, s hozzájuk illő kérdésre (pl. Mik ezek itt? Mit dob a fiú?) kellett válaszolni. Így a többes szám és a tárgyeset szabályos, illetve rendhagyó alakjai, s ezeknek gyakori, illetve ritka példái útján közelíthető meg a morfológiai teljesítmény. A szerző a Williams-szindrómás gyerekek mellett az előbbi két (életkorban, illetve passzív szókincsben illesztett) kontrollcsoportot hasonlította össze. Az azonos korú kontrollcsoport szabályos és kivételes esetek ragozásában egyaránt felülmúlta a Williams-szindrómás csoportot, sőt a mintegy 6 évvel fiatalabbakból álló verbális kontrollcsoport úgyszintén. A Williams-szindrómás csoporton belül a magas munkamemória-kapacitással rendelkezők felülmúlták az alacsony kapacitású alcsoportot szabályos és kivételes esetek ragozásában egyaránt. A verbális kontrollcsoportot ugyanígy kettéválasztva, a két fél csoport csak a kivé-
telek ragozásában különbözött, a szabályos esetekében nem.

Ezen eredmények értelmezésekor a szerző kitér arra a kognitív pszichológiai kérdésre, hogy vajon a morfológia elsajátításának alapja valamiféle automatikus szabály generalizáció, vagy épp ellenkezőleg, egyedi esetek rögzítése a hosszú távú emlékezetben, esetleg e két folyamat kombinációja. A kognitív pszichológia, vagy általánosabban a megismerés tudomány első átfogó elmélete az emberi megismerést szimbólumfeldolgozó rendszerekkel modellezte, hasonlóan a mesterséges intelligencia kutatói által létrehozott számítógépprogramokhoz.
(Kognitív pszichológia és megismerés tudomány nem ugyanaz: előbbi valamivel szűkebben, a kísérleti pszichológia eszközeivel vizsgálja az emberi megismerő funkciókat, míg az utóbbi
interdiszciplináris vállalkozás: magában foglalja az idegélettan, a mesterséges intelligencia, az elmefilozófia és a nyelvészet megközelítéseit is – sőt néha az antropológiát is beleértik.)

A kogníció szimbólum feldolgozó modelljei a meglévő információból a deduktív következtetés és az induktív generalizáció, illetve heurisztikák segítségével nyernek új ismeretet. (Érdemes megjegyezni, hogy az induktív generalizáció és a heurisztika fogalma nem azonos. A heurisztikák olyan megoldási elvek, amelyek az esetek többségében jó megoldást adnak, de nem mindig. Például a sakkozó programok heurisztikákon alapulnak, mivel a sakk, bár elvileg kezelhető deduktív következtetési eljárással, a gyakorlatban ez kivitelezhetetlen, mert a játék annyira komplex [erről lásd Mérő László Észjárások című könyvét]. Az indukció célja viszont, hogy véges adathalmaz alapján olyan szabályszerűségeket fedjen fel, amelyekkel jövőbeli események megjósolhatók. Itt a cél a tökéletes szabály megtalálása, még ha egy adott pillanatban nem lehet is teljes bizonyossággal
megállapítani, hogy egy adott, indukcióval feltárt és működő szabály tökéletes-e – azaz a jövőben nem találunk-e rá ellenpéldát.)

Baddeley munka memória modellje

A manapság legelfogadottabb Baddeley által készített modell alapján a munka memória több, egymástól függetlenül működő, ám egymással kapcsolatban álló egységből tevődik össze. A részei pedig: a központi végrehajtó mely az alrendszerek felett áll. A verbális munka memória vagy más néven fonológiai hurok a munka memória egyik leginkább vizsgált területe. Feladata a fonológiai információ kezelése. A téri munka memória vagy téri-vizuális vázlattömb két részre osztható, a tárgyak látható jegyeivel foglalkozó vizuális és a tárgyak helyével és mozgásával dolgozó téri alegységre. Illetve van még egy negyedik rész is, ám ez az alapmodellnél még nem volt meg.

forrás: Racsmány Mihály: A munkamemória szerepe a megismerésben