A munka memória és a Williams-szindróma

1. rész

Ebben a könyvben egy elmélyült kutatással ismerkedhetünk meg, amely az emberi emlékezet természetét és az észlelésben, nyelvi funkciókban, gondolkodásban, problémamegoldásban betöltött szerepét vizsgálja. A mű lényegében könyv alakban publikált doktori disszertáció. Ebből két dolog következik: egyrészt a nyelvezete tudományos, nem könnyed ismeretterjesztő, másrészt fókuszában egy adott kutatássorozat áll, s a benne található irodalomáttekintés is ennek alárendelt. Mielőtt azonban teljesen lelomboznánk a szűkebb témában járatlan olvasót, érdemes megjegyezni, hogy szaknyelve ellenére a könyv jól érthető az érdeklődők széles köre számára, s a leírt kutatás is elég érdekes, hogy ne csak vájt fülű szakbarbárok szűk köre forgathassa. (A Magyarországon, illetve magyar nyelven tanuló nagyszámú pszichológushallgatónak pedig akár alapolvasmány is lehetne.)

A kötetben két kutatási terület találkozik egymással: a rövid távú emlékezet kutatása, illetve egy ritka örökletes fejlődési rendellenesség, az úgynevezett Williams-szindróma vizsgálata. Az utóbbi, ritkasága ellenére, pszichológiai szempontból igen érdekes, mert sajátosan érinti a mentális fejlődést. A szerző lényegében arra kíváncsi, hogy a Williams-szindróma átfogó pszichológiai tüneteinek létrejöttében van-e szerepe a rövid idejű emlékezet sérülésének, illetve hogy a rövid idejű emlékezet pontosan hogyan sérül e tünetegyüttesben. Ezen
összefüggés megértéséhez először is meg kell ismerkednünk a két alapfogalommal.
Hétköznapi szemléletünknek is része a felismerés, hogy emlékezetünk rövid idejű és hosszú idejű tárolási funkcióra oszlik, s ezeket a megtartási idő mellett kapacitásuk is megkülönbözteti. Hosszú idejű emlékezetünk kapacitásának nincs ismert, jól mérhető korlátja; hogy mennyi ismeretet sajátítunk el, az alapvetően a tanulásra fordított erőfeszítéstől függ.

Életünk során folyamatosan képesek vagyunk új ismeretek, képességek elsajátítására, ugyanakkor folyamatosan felejtünk is. A hosszú távú emlékezet e dinamikája, valamint igen nagy kapacitása és heterogén jellege (lásd például a nyelvi anyagokra, észlelési élményekre, mozgásos készségekre emlékezés különbségeit) együttesen szinte lehetetlenné tesz bármilyen konkrét kapacitásbecslést.

Rövid idejű emlékezetünk kapacitása mérhetőnek tűnik, bár a létező mérési módszerek, illetve eredmények élénk vita tárgyául szolgálnak. A mérések erősen korlátozott tárolási képességről árulkodnak. E kapacitást kódolási egységekben mérik, azaz például számjegyekből, rövid szavakból vagy betűkből nagyjából ugyanannyit tudunk gyorsan, rövid időre megjegyezni, mivel a felsorolt fajták mindegyike fogalmi, megismerési egységet alkot. S hogy mennyi az ugyanannyi? A ma már klasszikusnak számító (mintegy ötven éve született) felfogás szerint 5 és 9 egység közötti; mai, módszertanilag szigorúbb kutatások azonban alacsonyabb korlátot mutatnak ki: mintegy 3–5 egységet. Bár vizuális rövid idejű emlékezetünk a szóbelitől igen eltérően működik, bizonyos mérési módszereket használva (mint ezt az ismertetett mű szerzője is tette: lásd alább) hasonló korlátok mutathatók ki nem nyelvi anyagon is.

A rövid idejű emlékezettel kapcsolatban a pszichológusok által ma leginkább elfogadott koncepció az úgynevezett munkamemória-modell. E modell lényege, hogy amit rövid idejű emlékezetnek nevezünk, egy többszörösen összetett rendszer, s szerepe nem egyszerűen passzív adatrögzítés (mint mondjuk egy számítógép cache-memóriájában), hanem például aktív-ismételgető megtartás, információszelekció, döntés-előkészítés, illetve nemkívánatos válaszautomatizmusok gátlása.

Első felosztásban a munkamemória három alegységből áll:

1. az úgynevezett téri-vizuális megtartási egység (a metaforikus angol kifejezés, visuo-spatial scratch pad fordítása nyomán ezt téri-vizuális vázlattömbnek hívjuk);

2. a fonológiai hurok, és

3. a központi végrehajtó. Az első, vizuális alrendszernek része egy rövid távú tár, mely észlelési benyomásokat őriz rövid, önmagukban legfeljebb néhány másodperces időtartamokig, illetve egy kontrollrendszer, amely az aktuálisan őrzött nyomok újraaktiválását, „frissen tartását”, ezáltal pedig meghosszabbított megtartását végzi. A fonológiai hurkon belül is megtaláljuk az igen rövid időtartamú akusztikus, illetve fonológiai tárat (az utóbbi már beszédhangokként kategorizálja az így értelmezhető akusztikus jeleket), és a frissítő-fenntartó rendszert, mely
nyelvi anyag esetén az artikuláció belső folyamatait hívja segítségül. A felismert és fonológiailag tárolt beszédet „csendesen ismételgetve”, újraartikulálva frissítjük, s ezáltal aktívan fenntartjuk. Végül a központi végrehajtó szerepe a versengő emléknyomok közötti döntést igénylő, tehát nem automatikus választás – a döntés szempontja pedig jellegzetesen az, hogy mi a személy pillanatnyi célja, feladata, illetve ennek érdekében milyen viselkedési stratégiát kell kiválasztani – és a másik két alrendszerben lévő információkkal megtámogatni.

Ez az elég bonyolult modell nagyszámú kísérlet eredményének értelmezéséből bontakozott ki, s a kutatók az említett funkciók idegrendszeri alapjairól is rendelkeznek részleges ismeretekkel. A másik központi jelenség, a Williams-szindróma, az idegrendszer fejlődésének örökletes zavara (ám a jellegzetes pszichológiai tünetekkel szív- és érrendszeri, valamint mozgásszervi problémák is együtt járnak). Az egészében csökkent intelligencia mellett azonban a Williams-szindrómás személyek jó nyelvi és társas képességekkel rendelkeznek.
Szókincsük közel áll az életkoruknak megfelelő átlaghoz, ritka szavak ismeretében még kissé jobb is lehet annál. E személyek aktívak, beszédesek, és könnyen teremtenek kapcsolatot; az idegenektől nem félnek, nem zárkóznak el. Nyelvmegértésben jók, ám bizonyos nehézségeik vannak; a megértésnél is jobbak azonban produktív nyelvi képességeikben, illetve a nyelvtani szabályok megtanulásában és alkalmazásában.

Nyelvtani képességeik tehát épek, szókincsük viszont atipikus, amennyiben a ritka szavakat az átlagosnál hatékonyabban tanulják meg. A jó nyelvi képességekkel szemben áll a téri-vizuális kogníció súlyos elmaradása, mely alól érdekes módon kivétel az arcfelismerés. A Williams-szindrómás személyek vizuális észlelésében az átfogó struktúrák felismerése kevésbé sikeres, míg az egyes formák, mintázatok elemeit, apró részleteit jobban megragadják. A nyelvi és vizuális képességeik különbsége nem enyészik el a fejlődés során, hanem határozottan megmarad.

A két terület – a munkamemória, illetve a Williams-szindróma – úgy kapcsolódik össze egy kutatásban, hogy utóbbiban éppen az a két pszichológiai modalitás (nyelvi és vizuális) válik szét, amelynek megfelelő alrendszereket a munkamemória-modell is feltételez. Érdemes megemlíteni, hogy a munkamemória koncepciója a Williams-szindróma kutatásától függetlenül alakult ki. Sőt még azt is sikerült kimutatni a munkamemória-koncepció alkalmazásai során, hogy különböző típusú értelmi fejlődési problémák eltérő munkamemória-mintázatokkal járnak együtt. Williams-szindrómásoknál a téri-vizuális komponens gyengesége mellett a verbális munkamemória közelebb áll az átlagoshoz (például számterjedelmi teszttel – számjegysorozatok megjegyzésével – mérve).

A munka memória eredete

A rövid távú memória kifejezést mára egyre inkább felváltja a munka memória szakkifejezés, amit először a ’60-as években használtak. A munka memória modell megalkotásának alapja a következő kutatás volt: a kísérletben párhuzamosan végeztettek két olyan feladatot a kísérleti személyekkel, ami a munka memória működésén alapult. Az első feladat számterjedelmi feladat (3-6 elemű számsor megtanulása), a második feladat tanulási, következtetési feladat volt. Az eredmény szerint minimális teljesítmény csökkenés jelentkezett a párhuzamosan végzett feladatoknál.

forrás: Racsmány Mihály: A munkamemória szerepe a megismerésben