Ha nem kártya, akkor dobókocka - A dobókocka eredete

Napjaink legtöbb asztali szerepjátékának szinte elengedhetetlen kelléke a dobókocka, vagy valamiféle dobótest. Legtöbb esetben véletlenszám-generátorként használjuk, a szerencse vagy más véletlenszerű események szimulálására, eldöntésére. Szinte minden szerepjátékos rajong a dobótestekért, és gyakran egész zacskónyi, olykor táskányi kollekcióval büszkélkedhet. De vajon honnan ered ez az általunk annyira kedvelt eszköz? A dobókocka (nevezzük most így a dobótesteket az egyszerűség kedvéért) az egyik legősibb játékeszköz, melyet az emberiség ismer, és máig széles körben elterjedt.
 
Eredete csaknem az emberiséggel egyidős, így a kialakulásának pontos körülményeit sajnos nem ismerjük. A legkorábbi feljegyzések, melyek dobókockára utalnak, bizonyos csontokról szólnak. Ezeket az eszközöket állati boka-és ujjperc-csontokból készítették, és jóslásra használták. Mágikus erőt tulajdonítottak nekik, és hitték, hogy a csontok megmutatják a jövőt vagy segítenek bizonyos döntések meghozatalában. Egyes kultúrákban ilyen csontok a mai napig is használatosak. Talán az ilyen csontok továbbfejlett változatai alkotják időutazásunk következő állomását, a dobópálcákat.

A legkorábbi feljegyzések ilyen dobópálcákról időszámításunk előtt 3500-ból származnak, melyekben az ókori egyiptomi szenet elnevezésű táblás játékról írnak. E játék a legrégebbi fennmaradt hasonló játék a világon. A szenet eleinte egyszerűbb változatokban tűnt fel; az
Újbirodalom idején azonban bonyolultabbá vált és vallási jelentőségre is szert tett. A tábla egy háromszor tíz négyszögre felosztott téglalap, melyet a bábuknak feltehetőleg nyújtott S alakzatban kellett bejárniuk. A legtöbb négyszög üres volt, de némelyikre hieroglifákat írtak, ennek feltehetőleg szerepe volt a játékban, Kétfélebábu tartozott hozzá, az Óbirodalom idején mindegyikből hét, az Újbirodalomban öt. A dobókocka elődjei, a dobópálcák határozták meg a lépéseket. Dobópálcát több más játékhoz is használtak. A pálcák, melyekből négy kellett egy játékhoz, laposak voltak, egyik oldaluk fehérre festve. A ma múzeumokban őrzött több mint 120 szenettábla három változatban fordul elő: fából, kőből vagy kerámiából készült keskeny lap; más célból készült tárgyakra felvázolt rajz, illetve finom kidolgozású fa-, kő-vagy kerámiadoboz, melynek fiókja is volt a bábuk és a dobópálcák tárolására (az Újbirodalom korából).

Utunk következő állomása időszámításunk előtt 3000,a mai mexikói Chiapas államban lévő Tlacuachero ásatási terület. E helyen 1998-ban Barbara Voorhies régész agyagpadlóba fúrt, C alakban elrendezett titokzatos lyukakra bukkant amikor egy chantutói kagylóhéjdomb belsejében sírfeltárást végzett –ezek régi, tengeri kagylóhéjakból és más hulladékokból felhalmozott hatalmas képződmények. A régész szerint ezek a lyukak kockajáték táblái is lehettek. Voorhies, miután megtalálta a különös lyukakat a kagylóhéj-hegyben, különböző elméleteket állított el azok eredeti célját illetően –például olyat, hogy azok egy állatok elkerítésére épített karám nyomai lehetnek. Miután azonban elolvasta Stewart Culin néprajzkutató 1907-ben kiadott, az észak-amerikai indiánok játékairól szóló könyvét, ezek a teóriák ostobaágnak tűntek számára. A könyv illusztrációi és a benne szereplő leírások rámutattak arra, hogy a chantuto-lyukak közeli hasonlóságot mutatnak a XIX. századi, Arizona állambeli walapai törzsnél talált eredményhirdető táblákhoz –„mindössze annyi a különbség, hogy mintegy 4000 év választja el őket egymástól” –jegyezte meg Voorhies.
A walapai indiánok kockatábláját növekvő sorrendben elrendezett kövekből, és nem lyukakból állították össze. A chantutóknak a külső mexikói partok mentén nem voltak köveik.
A játékhoz két walapi játékosnak kellett a lyukakkal kialakított C alakzat nyitott oldalával szemben leülnie. Az egyik játékosnak egy botot –a walapaiknál ez kocka volt –kellett az egyik térfélre dobnia. A térfélnek és az azt körülvevő oldalnak egy-egy számértéke volt. A játékosok által elért számok alapján a köveiket vagy más jelzőalkalmatosságot (még nem tisztázott, hogy a walapaik, vagy a chantutók pontosan mit is használtak e célra) az adott számnak megfelelő hellyel elmozdították a C alakkal határolt mező körül. Az a játékos nyerte meg a játékot, aki köveivel elsőnek érte el a sarlóalak szemben lévő végét.

De utazzunk is tovább a következő állomásunkra, mely időszámításunk előtt 2600-ban, az ókori suméria területén fekvő Úr városában van, mely a mai Afganisztán területén található!
Innen származik az „Ur városának királyi játéka”, vagy „Ur-i húsz négyzetes táblajáték”néven ismert táblás játék legrégebbi fennmaradt példánya. Bár egyes kutatók a játék kialakulását az ékírásos emlékek alapján i.e. 3000-re datálják, nincsenek régebbről maradt példányok. A játékot nyolc tetraéder alakú (négyoldalú) kockával és 14 korong alakú darabbal játszották.
A 20 mezős játék valószínűleg az egyik legkedveltebb táblás játék volt az egész Közel-Keleten, mivel erről maradt fenn a legtöbb ásatási lelet a Kr.e. 3. évezred elejétől a Kr.e. 1. évezred végéig. Az előbb említett legismertebb példányt Sir Leonard Wolley találta 1926-ban, Ur város királysírjainak régészeti feltárásakor. A tábla mellett hét-hét darab, öt pöttyel ellátott kör alakú jelzőt (fehér és fekete színben), valamint kis tetraéder alakú sorsvetőket és négyoldalú dobópálcákat is találtak. A húszmezős játékot egyes feltételezések szerint az időszámításunk előtti 33. században találták ki, bár az általunk ismert, klasszikus formáját csak a 26. századra nyerte el. Az elmúlt évszázadban a játéktörténészek számos szabályvariációt dolgoztak ki rá. Ezek majd’ mindegyike egyszerű „racegame”, tehát dobj és lépj típusú játék

Közel-Keleten, mivel erről maradt fenn a legtöbb ásatási lelet a Kr.e. 3. évezred elejétől a Kr.e. 1. évezred végéig. Az előbb említett legismertebb példányt (4 másik táblával egyetemben) Sir Leonard Wolley találta 1926-ban, Ur város királysírjainak régészeti feltárásakor. A tábla mellett hét-hét darab, öt pöttyel ellátott kör alakú jelzőt (fehér és fekete színben), valamint kis tetraéder alakú sorsvetőket és négyoldalú dobópálcákat is találtak. A húszmezős játékot egyes feltételezések szerint az időszámításunk előtti 33. században találták ki, bár az általunk ismert, klasszikus formáját csak a 26. századra nyerte el. Az elmúlt évszázadban a játéktörténészek számos szabályvariációt dolgoztak ki rá. Ezek majd’ mindegyike egyszerű „racegame”, tehát dobj és lépj típusú játék.

Láthatjuk, hogy eddig csupán dobótestekről beszélhettünk. Valódi kocka alakú dobótestet először csak időszámításunk előtt 2000-ből származóan találtak Egyiptomban.A következő források majd csak az i.e. 1180-as évekből származnak, amikor is Sophoklész állítása szerint a Trójai háború alatt Palamédész feltalálta a kockát. A görögök valóban használtak hatoldalú dobókockát, melyet ők kuboi-nak neveztek (innen származik a „cube” szó, a kocka angol elnevezése). A legkorábbi ismert görög kockák az i.e. VII. századból származnak, akropoliszi sírokból és szentélyekből.

És ha esetleg megunnánk a jó öreg dobókocka adta szórakozási lehetőségeket, akkor kapjuk hát elő a Dixit és jöhet egy hamisítatlan kártyaparti!

forrás:Györfi Péter: A dobókocka története

Dixit a kártyák királya

A Dixit társasjátékkal egy csodálatos világba csöppenhetsz. A gyönyörű, álomszerű festményeket ábrázoló lapokról kell csalafinta mesét szőnünk, ha mi szeretnénk lenni a Dixit győztesi. A játék szabályai könnyen érhetőek, hamar lenyűgöz és magával ragad bárkit. A Dixit játékfejlesztőjének eredeti foglalkozása egyébként gyermekpszichológus, ami meg is látszik a játékon. Lépj be a Dixit világába és hagyd, hogy magával ragadjon a varázslat! Nem fogsz csalódni!