A Dixit játékban nem csak a feladat magával ragadó, hanem a kártyák grafikai megoldásai is. Foglalkozzunk most tehát egy kicsit a vizualitással.

A világ értelmes megélése olyan jövőre irányuló adekvát személyiségműködés, amely hosszú távon az elvárásaink szerint kívánatos life long learning képesség-rendszereinek alapfeltétele. A külvilággal, mint aktív lénnyel (mind szociális, mind természeti értelemben) fenntartott, összességében mindenkor harmóniára törekvő kapcsolatában a személyiség olyan hálózat, amely folyamatosan újjá építi szerveződéseit, rendszereit. Már csak ezért sem folytathatunk olyan pedagógiai munkát, amely az egyformaság módszertanára épül. A képességek rendszereinek aktivitása a motívumok minőségétől és intenzitásától függ. Ezek körét és fejlesztését elsődleges fontosságúnak kell tekintenünk, tehát a vizuális pedagógiai tervezés során az aktivitáson alapuló adekvát személyiségműködés egyik feltételeként kell kezelnünk őket.

W. J. T. Mitchell, a University of Chicago professzora, aki a vizuáliskultúra-kutatás hangzatos nevű vizuális praxis társadalmi konstrukciójának tanulmányozása interdiszciplináris területén tevékenykedik, dolgozatában a vizuális kultúra meghatározása helyett kérdések sorával szembesít a fogalom ismertségével/ismeretlenségével kapcsolatban: „De mi a ’vizuális kultúra’, ez az új hibrid interdiszciplína, amely összeköti a művészettörténetet az irodalomtudománnyal, a filozófiával, a filmelmélettel, a médiatudománnyal, a szociológiával és az antropológiával? A kritikai kultúrakutatás vizuális frontvonala? Új scientizmus, amely reményei szerint kidolgozza a vizualitás egészének lingvisztikáját vagy szemiotikáját? Új
esztéticizmus, amely elmozdítja a kritikai kultúrakutatást a jelektől és a jelentésektől az érzetek, az érzékek, az érzések és az affektusok felé? Lehet esetleg egy válasz a ’képi for-
dulat’ popularizálódásával összhangban arra a brutális tényre (vagy ez csak egy elsajátított idea?), hogy a vizualitás annyira meghatározza világunkat, mint még soha? Az akadémia lepaktál vagy éppen szembefordul a ’látvány’ és a ’felügyelet’ társadalmával? Hol húzódnak a vizualitás politikumainak határai? Kiterjesztheti-e a művészettörténet a maga horizontját nem csupán a műalkotás szféráján, hanem a képeken és a vizuális tárgyakon is túlra a vizualitás praxi sáig, a nézés és a nézettség különféle módozataiig, amelyekből összeáll az emberi vizualitás világa? Vizuális kultúrakutatássá válhat a művészettörténet?”


Fontosnak tartom a kissé terjedelmes kérdéssort a szakterület kutatójától maradéktalanul idézni, mert rámutat a vizuális kultúra értelmezéseinek sokszor közhelyes, sokszor miszticizmusba hajló értelmezései természetére. Az ősi, egykor olyan megbízható vizuális közegben való tájékozódás a modern és a modern utáni kor embere számára lassan a kognitív szféra labirintusává válik.

Ez a totalitás a vizuális kommunikáció legkülönbözőbb közlésformáival bombázza képi-fogalmi rendszereinket. „A képi kultúra a kultúra egyik szférája, látó része. A vizuális észlelés és befogadás révén felfogott makro- és mikrokörnyezet (tárgyak, jelek), a képalkotó tudat, a vizuális jelenségvilág használatáról valló képességek, magatartások, szokások, normák, értékrendszerek együttese (vizuális kommunikáció). A vizuális kultúra a vizuálisan észlelhető dolgok (városkép, épület, belső tér, berendezés, öltözék, dísztárgy, festmény stb.) és a vizuálisan észlelhető tevékenységek (emberi test mozgása, színház, formatervezés stb.) összessége. A vizuális kultúra a vizuális nyelv segítségével válik érzékelhetővé, értelmezhetővé. Konvencionalizált jelrendszer, időben egyre differenciáltabbá váló jelkészlet (vizualitás). Beletartozik a vizuális információk minden forrása, a vizuális-optikai információközlő berendezések és jelrendszerek és az információkkal való élni tudás, a vizuális információk felfogásának, értelmezésének és felhasználásának módja. A látvány, a láthatóság, a vizuális jelek, szimbólumok, a vizuális közlés érzéki és formai minőségekben informál az érzékileg megfogható világról.”

Mitchell kérdéseinek jó részére válaszolnak a fenti meghatározás sorai. Ha tárgyunkhoz, a vizuális neveléshez közelítjük a vizuális kultúra ilyen széles értelmezését, az kommunikációs ésdiszciplináris szempontból világossá teheti, hogy a pedagógiai szándékú kortárs értelmezés csak interdiszciplináris összefüggésekben, multimediális attitűddel és felületeken adható meg.  A nevelés vizuális értelemben tehát mindazon érintkezési felületekre és mentális szférákra – nevezhetjük mentális térnek vagy „mentális architektúrának”– vonatkozik, amelyekkel a látható világ kultúrája kommunikálni képes az emberrel. Az ilyen felületeken a külső, látható természet tárgyai és jelenségei, valamint az emberre jellemző belső képi reprezentációk valamilyen virtuális vagy valós kép- és tárgyalkotó módszerrel, technikával történő felfogása és tárgyiasítása, valamint ezek látás útján történő együttes érzékelése és a velük való mentális, valamint gyakorlati műveletvégzés történik.

Nyíri Kristóf idézi Ludwig Wittgensteint, aki rámutat: „...ahhoz, hogy a kép mondjon számomra valamit, nem szükséges, hogy reá tekintve szavak jussanak eszembe. Mert hiszen a képnek kellene a közvetlenebb nyelvnek lennie.”Biztosak lehetünk abban, hogy a képi üzenetek az idők legmélyéből is értelmes tartalmakat hordoznak, legfeljebb egzakt, szituatív jelentésüket nem képesek már közvetíteni.

Dixit: látvány és talány varázslata

A Dixit nem véletlenül ennyire népszerű az apróságok körében. Beszélni valamiről, úgy, hogy ne légy egyértelmű, mégis kitalálják, mire gondolsz – de ne mindenki – na az nem kis feladat. S ha a Dixit játékszabályai nem lennének elég izgalmas, ott van még az ámulatba ejtő látványvilág. A Dixit kártyáin festményszerű képek elevenednek meg, magukkal ragadva a gyerkőcöket csodaországba, s inspirálva őket a játékra.

Forrás: Strohner József:Vizuális nevelés: kép, kreativitás, motiváció