"A könyv fedőlapjára azért tettem ennek a gyereknek a képét, mert láthatóan boldog.
Nem tud írni, olvasni, talán beszélni sem még, fogalma sincs róla, mi a makáriosz szótani jelentése
és teológiai értelme - de hogy ott él szemecskéi mögött az a titok, amit meg akarok fejteni, az bizonyos.
Látszik rajta.

Ha nem a felnőttek fölényes gyengédségével nézel rá, s nem azt a bájt pillantod meg először, ami
minden csecsemőnek, de még egy kölyökkutyának is a legszembeötlőbb tulajdonsága, hanem mondjuk egy
kis Buddhát látsz benne, s megpróbálsz belebújni a fejébe, és átéled azt, amit ő él: magad is boldog leszel egy pillanatig. Talán mert benned is él egy ilyen Gyermek.
És lehullanak rólad a gondok, megszűnnek aggodalmaid, s fölbukkan egy eltemetett érzés: a lelked
ősállapota. Lehet, hogy erről nincs is mit beszélni? Lehet, hogy a boldogságot nem fölfedezni és megtalálni kell, hanem egyszerűen csak emlékezni rá, mert elfelejtettük?

Ha így van, akkor nagyon elfelejtettük.
Olyannyira, hogy nem is tudjuk már, mi az - csak a hiányát érezzük. Ha most torkon ragadna egy
angyal, s azt kiáltaná: - „Nincs időd töprengésre! Ez az utolsó pár szó, amit még életedben leírhatsz. Mondd ki, mi az a Boldogság?!” - gondolkodás nélkül ezt válaszolnám: - „BOLDOGSÁG AZ, AMI HIÁNYZIK!...
MINDEN PERCEMBŐL, MINDEN ÉLMÉNYEMBŐL! VALAMI VAN HELYETTE... DE NEM AZ IGAZI!” Lehet, hogy elvesztettem?

Ha így van, vissza kell menni érte. Ez nem könnyű feladat, még akkor sem, ha számomra ez nem egy idegen fényképe - hiszen valaha én voltam ez a gyerek. Mégis idegen. Minél tovább nézem, annál idegenebb.
Lehet, hogy én voltam ez a csillogó szemű, pufók kis boddhiszatva? Ha nem láttam volna sokszor a családi albumban, de mondjuk most találnám az utcán ezt a képet, föl sem merülne bennem, hogy ez én lettem volna valaha!

Sokan kérdezik: miért nem emlékszünk előző életeinkre? Én még azt is kérdezem: miért nem emlékszünk a gyerekkorunkra? Miféle mélységekben tárolódnak azok az élményeink, amelyek már nyilvánvalóan ehhez az „én”-hez és ehhez az élethez kötődnek?

Valahol vannak. Kell, hogy legyenek. Csak roppant nehéz hozzájuk férni.
Mielőtt hozzáfogtam ehhez a könyvhöz, különös kísérletet csináltam. Egy meditációt, afféle
„kor-regressziós” visszaálmodást.
Terápiás esetekben ez úgy működik, hogy az ember elindul egy jelenlévő lelki gubanc vagy fájdalom
nyomvonalán, s azt keresi, hogy miféle múltból erednek a gyökerei. A fájdalom vagy a szorongás ismerős
érzése vezeti vissza vörös fonalként mélyen eltemetett emlékeihez.

Nálam más volt a helyzet. Nemcsak azért, mert nem a rossz, hanem a jó élményemből kellett kiindulnom, hanem azért, mert ez a jó élményem sem volt sehol! Nem volt, ami vezessen.

Befelé forduló figyelem

Először hát ezt az állapotot kellett megidéznem magamban. Megmártóztam a Duna hűs vizében, s meztelenül, mint egy csecsemő, kifeküdtem a napra.

Figyelni kezdtem. Kívülre, belülre.
Először a madarakat hallottam meg.
Városi ember számára, aki nem a földön, hanem aszfalton él, betonházak között, pléhautóban,
műanyag ülésen, elektromos műfények, műképek és műhangok között, ez az első, ami meglepő: a valódi lét
hangjai.
Szólók, duettek és kórusok vibráltak körülöttem, szorgalmas kopogások, szerelmes füttyjelek és
vidám, önfeledt áriák. Minden hangban egy sajátos jellem nyilvánítja ki magát. A mi cirkuszporondunkon csak kétféle bohóc van: aki adja, s aki kapja a pofonokat - a hatalmas és a kiszolgáltatott -, de ebben az isteni cirkuszban rengeteg lény játszik: panaszkodó és cserfes, lelkes és együgyű, büszke és butácska, kéjsóvár lány és mutáló kamasz, károgó brácsás, békakórus és fakopács, aki néhány óvatos koppintás után olyan ütemeket ver ki a fa törzsén, hogy minden dobos megirigyelhetné. És ebben az óriási zenekarban egyetlen zenész nem volt, aki ne lett volna vidám!

Szomorú madárfütty nem létezik!
Teli volt örömmel a bokor, a falomb, még a felhőtlen égbolt is - és én ezt idáig nem hallottam!
Nem vettem észre, miféle ÉLET van körülöttem, s most már bennem is. Süket lettem a létre, mert azt
képzeltem, hogy ezen túl még van valami „plusz”, amit el kell érnem, ki kell harcolnom, be kell kasszíroznom, s amíg az nincs meg, nem érdemes másra fülelnem, mert akkor lemaradok. „Jó, jó, élek, ez rendben van!” -mondtam a legnagyobb csodára. - „De mi van ezen felül még?! Mi lesz a pénzemmel, a sikeremmel, a dicsőségemmel? Ki írja meg a könyvemet, ha én csak heverészek itt a fűben, s nem teszek mást, csak „élek”?”

Összpontosító figyelem

Nagy ravasz ám ez az izgága én-tudat, mert amikor kezdtem megértetni vele, hogy mindez csak
hiúság, azonnal számolni kezdte a gondjait: a kifizetetlen számlákat, a föl nem adott leveleket, elintézetlen ügyek garmadáját. Alig tudtam rábeszélni, hogy legalább fél óra szabadságot engedélyezzen, annyi még egy gályarabnak is jár. Ekkor fedeztem föl, hogy ez a felszíni, józan eszem hazudik! Mert ugyan vannak hétköznapi gondjaim, de az már nincs, hogy ezekről egy fél órára ne lehetne megfeledkezni! Egy börtönben is van séta és csendes pihenő. Csakhogy az ego ezt nem akarja megélni! Abban a pillanatban elvesztené fontosságának tudatát, s ezért, mint egy túlmozgásos háziasszony, akkor is serénykedik és takarít, amikor semmi szükség nincs rá. Akkor van elemében, ha aggodalmaskodik. Számára a béke és a nyugalom egy kis halált jelent, s ezért - bármilyen kellemetlen is - szeret aggodalmaskodni! Ha nincs rá oka, csinál magának. S ahogy lelkem mélyebb rétegei számára a madárfütty, az ő számára ez a szüntelen nyüzsgés, vibrálás és szorongás az „élet”!

Sokáig tartott, amíg lenyugtattam magam. Amíg elhittem végre, azon túl, hogy itt heverészek, semmi sem „több” a pénz, a siker, a munka és a gond jóval kevesebb, mint ez a gyönyörűséges Élet... főleg, ha az az ára, hogy el is kell feledkeznem róla: nem hallgathatom a madarak csivitelését s nem érezhetem bőrömön a napsugár átható, élvezetes érintését.
Ravasz trükköt alkalmaztam.
Azt mondtam magamnak: „Jó, jó, öregem, egy könyvet kell írnod a boldogságról. De mi a fenéről
fogsz írni, ha át sem éled?!... Másokat fogsz idézgetni?” Erre aztán elcsendesült bennem ez a hiú fráter.

A boldogság Benned van

Innen kezdve csak lebegtem, és voltam - és élveztem ezt a lassan felbukkanó kellemes, új, és mégis
ismerős állapotot. Közben figyeltem magam, mint egy békésen elterült kísérleti nyulat. Érdekes, hogy ez a rebbenetlenül figyelő tekintetem egyáltalán nem zavart. Sőt, még nyugodtabb lettem tőle. Ekkor fedeztem föl, hogy van a lényemben valaki, aki nem akar semmit, csak nézni.
Látni. Látta, hogy boldog vagyok."

Figyelem fejlesztés 

Kérlek, tanulj meg figyelni önmagadra, levetni az évek alatt felhalmozott maszkok sorát és megtalálni a belső gyermeket. Értsd meg, nem a külsőség, a pénz, a hírnév számít, hanem legbelső, befelé figyelő éned. Tanuld meg mit jelent ez, és tanítsd meg gyermekednek, hogy fontos ez a fajta figyelem fejlesztés. Akár egy mesével, akár egy játékkal, mert hidd el: a legkönnyebb játékosan tanulni.

forrás: Müller Péter: Boldogság