A nagy költőelőd zűrzavaros időszakban élt, amikor a szamurájok behódoltak a shōgunoknak, és elfordultak a császártól. A tudat, hogy valaki már nem szolgálhatja a Napisten fiát, szomorúságot okozott (ez a mono no aware, amely erős érzelmi felindultságnak fordítható). A szerzetesi lét alapja a vándorlás, amelyet a magány (sabi) és a bánat (kanashi) övez. Ugyanakkor az utakat róni annyi, mint a megvilágosodás előkertjében sétálni (ennek jellemző formája a hyōhyaku - a gyökértelen vándorlás). A buddhista szerzeteshez igen közel állnak a természet szépségei, panteista, ezoterikus buddhista, azaz amidista, de ugyanakkor politeista - mert minden egyes természeti jelenségnek és helynek megvan a saját istene (tavi, égi, hegyi, patakban búvó). A szerzetes földi és kozmikus útja Amidatha Buddhához olyan ösvényeken kapaszkodik, amelyeket még élő vagy hulltukban is hervadatlan cseresznyeszirmok (sakura) festettek fehérre. A wakák állandó kellékei a kabócák (semi), az éj (yoru), az erdő (mori), a pillangó-lét (chōchō), a liliom (yuri), a bambusz (take), a tücsök (kōrogi). A hófödte Fuji-yama is olyan hegy, amely a magány, az elmúlás, az elhagyatottság, a hideg szépség jelképe (akár a tél, a hó vagy a Himalája). Ezek a kultikus helyek konvencionális kellékei a wakáknak. Kötelező emlegetésük az utamakura. A buddha természet abszolút és mindenhol jelenlévő szépsége a Tathágata (a végső megtisztulás álomképe - azaz a satori), aki eléri, az a hotoke. A szépség mellett a tájat gyakorta orkán erejű szél (kaze) sepri, amely a zarándoklatok sajátja, a vele folytatott szakadatlan küzdelem a spirituális háttér eszköze. A szél eltaszít, gyökértelenné tesz, mély önreflexiókra ösztönöz (cibálja a fekete törzsű cseresznyefa ágait, letépi fehér virágait - kontrasztot képez). Ugyanilyen a Hold (gyermeknyelven ō-tsuki-sama): ősrégi szimbóluma a buddhista megvilágosodásnak, az ezoterikus meditáció állandó objektuma. A Hold mindenhonnan látszik, a Shingon rendben még ma is külön rá irányuló meditatív gyakorlat van (gachirikan). Mindezeket azonban áthatja a tünékenység (hakanasa), így a pillanat megtartása a költők alapvető feladata: afféle haiku-waka-tanka ars poetica.

A költemények elsődleges tárgya azonban nem csupán a természet, hanem a természetben manifesztálódott transzcendens. Ez olykor ködbe, homályba burkolt. Mintegy összegezve: „Szélbe simuló / Fudzsi gomolyfüstként / ég nyeli majd el / nyomtalan szertefoszló, / elizzó vágyaim." (198.) Ez az izzás az omo-hi, amely látensen a tűz szót foglalja magába és rávilágít az élet múlékonyságára (mujō), amelyet elsősorban a világi vágyak (bonnō) tesznek tönkre. Erre hívja fel a figyelmet a szerző, aki küzdött a fordítás nehézségeivel. Erről szól a 199. oldaltól kezdődő, vörös lapokkal látványosan elválasztott Két kilátás a Fudzsira rész.

A kötet további, abszolút zsenialitását már konkrétan a VGA-tól származó asszociációk, magyarázatok adják, amelyek kiegészítik, lereagálják a nagy előd műveit, vitáznak, versenyeznek, és olykor felülmúlják a Saigyō-inspirációkat. Ismét különös, misztikus összefüggésre bukkanunk: az Invokációtól (22.) nagy utat tettünk meg, mire elérünk a Fuji-hoz (199.). Saigyō éppen 22 éves korában, ismeretlen okokból, otthagyta

a világi létet. A nagy útról maga VGA úgy ír, hogy még 23 évesen kezdődött, amikor szólongatta az Út démona (talán a japán utazás emléke?). Az Irodalmi Tükörben (2011/XVI/3: 29.) pedig így nyilatkozott: „Semmire nincs válaszom. Egy bizonyos: ez az Ő verse, Ő szól a hangomon, mert kölcsönkérte, és én hálával átnyújtottam. Ekként rajzolunk az éjre. Mindjárt süpped a némaság." Igaz, ez egy tücsökre vonatkozott (A tücsök), de jelen írásban lehet bizonyítéka a reinkarnáció-tudatnak. A kötetben emlegetett köldökzsinór hasonlat (135.) eszerint a Saigyō-hoz való tartozás dharma-törvényét erősítheti. Mindkét költő célja az volt, hogy elemeire bontsa a világot, és közben tudatosan szakadjon el a tudattól. A tudattengeren hajózás nem csak távol-keleti filozófiai elem. Több alkalommal említi Horatius is. Akár az exegi monumentum (49.), akár a memento mori (104.) vagy a non omnis moriar (195.) tanúsítják, hogy a nyugati kultúrkörben is megvannak a modus vivendi alapjául szolgáló pillérek. A japán hagyományok párokat lelnek az európai történelem toposzaiban. Metamorfózisuk olykor meghökkentő ellenpontokat teremt: pláza, neonbálványok, dior&gucci&gabbana, dinamó, csokipapír (76.), modern-szalmakutyák (68. - amelyeket a kínaiak még temetések alkalmával égettek; Lao-ce ezzel példálózott, amikor a taō mélyebb értelmét tanította - „A bölcs ember sem emberséges, úgy bánik az emberekkel, mint afféle szalmakutyákkal"). A nirvánában feloldódást segítő motívumok lehetnek a Stendhal-szindrómát okozó, különféle érzékszerveinkre sokkolóan ható művészeti örökségek. A La Gioconda (191.), A vihar Shakespeare-től (175.), a Szfinx (44.), egy Schuppen festmény (115.), egy-egy Pilinszky (110.) vagy József Attila (133.) vers, egy sírfelirat (Dobrovich Pálé, 105.), Glenn Gould (169.) vagy Bach (109.) zenekompozíciói, a Minótaurosz-történet, a Bábel-torony tanulságai. Új elemek, princípiumok viszont a nyugati waka-irodalmi reformban az antimilitarizmus, illetve a szerelemélményben fogant, keményen erotikus víziók (88.) megírása. Utóbbival - véleményem szerint - VGA megteremtette a „dinamikus impresszionizmust".

Tetteink, mint tükröződések

Az vagy, amit teszel! – tartja a mondás. A leghamarabb úgy kaphatunk választ arra, hogy miként viszonyulnak irányunkba embertársaink, hogy megfigyeljük tetteinket, amik tükröződések a többiek viselkedésében. Napjaink rohanó világában az emberek könnyebb tájékozódását segítik elő a gyorsan megalkotott, sokszor téves sztereotípiák. Az első találkozó alkalmával történtek, a pillanatnyi hangulat, hasonló tükröződések formájában köszön vissza ránk a későbbiekben.