“Az, ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van. Így érted meg az egyetlen csodát.”

(Hermész Triszmegisztosznak)

Pillanatnyilag csak a kettes számú tézissel foglalkozunk, amely így szól: „Az, ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van. Így érted meg az egyetlen csodát.” Ez a tézis, melyet többnyire rövidítve idéznek: „amint fenn, úgy lenn”, a hermetikus filozófia kulcsa. Az a feltételezés áll mögötte, hogy az univerzumban mindenütt, fenn és lenn, „az égben és a földön”, makrokozmikus és mikrokozmikus szinten, tehát a megjelenési formák minden szintjén ugyanazok a törvények uralkodnak.

Például az érzékelés esetében: a kontinuumnak mindig csak egy darabját ismerhetjük meg, a fényspektrumnak csak kis részét látjuk, csak meghatározott területen belül halljuk a hangfrekvenciákat. Egyes állatok olyan hangokat vagy színeket is ké- pesek észlelni, amelyekre az ember segédeszközök nélkül képtelen. Ugyanígy van ez a képzelőerővel is. Csak közepes nagyságú dimenziók elképzelésére vagyunk képesek – ha valami túl kicsi vagy túl nagy, fogalmilag még gyakran ki tudjuk fejezni, elképzelnünk azonban lehetetlen.

Manapság tudjuk például, hogy egy vasdarab szinte kizárólag köztes terekből áll, amelyek körül atomrészecskék köröznek. A szilárd részecskék közti távolságok relá- ciója megfelel az égitestek közötti távolságok relációjának a naprendszerben. Bármilyen pontosan tudjuk is mindezt, egy masszív vastömb megpillantásakor mégis nehezen tudjuk elképzelni.

Képzelőerőnk számára a vírus – mint önálló organizmus – túl kicsi, tízmillió fényév távolság pedig túl nagy. Megismerésünk rá van utalva, az emberi, a „közepes” nagyságrendre. Minden, ami ez alatt vagy e fölött van, csak segédeszközzel, vagy többnyire még azzal sem megközelíthető.

Ezen a problémán segít át bennünket az „amint fenn, úgy lenn” zseniális formulája. Ennek alapján ugyanis lehetőségünk nyílik rá, hogy a törvények szemléletét és kutatását az általunk megközelíthető területre korlátozzuk, majd az ezúton nyert tapasztalatokat analóg módon átvigyük a számunkra megközelíthetetlen szintekre is. Ez az analógiás gondolkodás teszi lehetővé az ember számára az univerzum korlátlan felfogását.

Többnyire a tudomány is a természet törvényszerűségeire támaszkodik, mégsem riad vissza attól, hogy ugyanakkor a véletlen fogalmát is beépítse rendszerébe. Ha egy bizonyos magasságból elejtünk egy követ, akkor az nem véletlenül, hanem törvényszerűen fog leesni. Ha ez a kő történetesen X. úr fejére esik, akkor X. úrnak éppígy nem véletlenül, hanem törvényszerűen esett a kő a fejére. Sem a tény nem vé- letlen, az ugyanis, hogy X. úr fejére esett egy kő, sem az az időpont, amelyben ez történt. Nem véletlenül beteg az ember, nem üti el véletlenül az autó, nem véletlenül születik szegény vagy gazdag szülők gyermekének, és így tovább.

Még egyszer: véletlen nem létezik. Minden esemény mögött egy törvény áll. Elsőre nem mindig felismerhető számunkra ez a törvény. Ez azonban nem jogosít fel bennünket arra, hogy a törvény létét tagadjuk. A kövek akkor is törvényszerűen lefelé estek, amikor az emberiség még nem jött rá a szabadesés törvényére.

Sors és törvény

A hermetizmus tehát azt mondja ki, hogy éppen olyan törvények uralják egy kavics belső szerkezetét, mint a teljes univerzum szerkezetét. Amennyiben ebből indulunk ki, kénytelenek vagyunk figyelembe venni, hogy a sors is törvényszerű. A sors talán maga a törvények sokasága, mely mindenhol jelen van.

Hermész Triszmegisztosz és Thorwald Dethlefsen: A sors mint esély