Következzen a lezáró rész ebben a témakörben:

4. rész

A Williams-szindróma és a munkamemória összefüggésében egy sajátos találkozási pont válik igen érdekessé: az, amikor a nyelvet a téri viszonyok leírására használjuk. Williams-szindrómában a téri kogníció szelektív károsodása mellett a nyelvi funkciók viszonylagos épsége a jellemző. Ha így van, akkor a téri kogníciós deficit lerontja-e a nyelven belül speciálisan a téri viszonyokat megragadó részterületet? Az már régebbi kutatások eredményéből is kiviláglott, hogy a téri megismerés és a nyelv térleíró szeletének fejlődése összefügg. A téri nyelv fejlődése a már előzetesen kialakuló preverbális térkoncepcióra épül, és ezt alakítja tovább. A tárgyak alakjának észlelése pedig azért fontos a nyelvtanulásban, mert a tárgynevek tanulásában a formával való megfeleltetés alapvető. Ha például szokatlan színű tárgyat látunk (mondjuk egy rikító piros kanalat), attól az még kanál (felnőttek és gyerekek is így osztályozzák), vagyis az atipikus szín nem feltétlenül mond ellent egy adott tárgyosztályba tartozásnak. Ugyanakkor egy nem kanálformájú tárgy lehet-e kanál? Erre már többnyire nemleges választ adnánk. Az alak nagyban összefügg a funkcióval (evőpálcika nem jó a kanál szerepére), de tárgyneveket, például a „kanál” szót, közvetlenül a tárgyak látható formájához kapcsoljuk, s nem például az evés funkciójához.

A téri megismerés és a nyelv térleíró szerepe közötti specifikus összefüggés azért is érdekes, mert e megfigyelés ellentmond a nyelvpszichológia Noam Chomskytól eredeztethető modularista felfogásának. Ez utóbbi szerint a nyelvi képességünk öröklött, és egyéb kognitív készségeinktől függetlenül, szinte elszigetelten fejlődik (noha működése során természetesen kapcsolatba kerül egyéb megismerési képességeinkkel). A szerző ötödik vizsgálatában azt a kérdést tette fel, hogy vajon a téri kontrollcsoport tagjai felülmúlják-e téri nyelv tekintetében a Williams-szindrómás csoportot? Amennyiben igen, a munkamemóriájuk különbsége lesz-e ezért a felelős? A gyerekek négy csoportja egy nyelvfejlődési tesztben vett részt: a vizsgálat vezetője színes műanyag tárgyakat helyezett különböző pozíciókba a szemük láttára. Ezt követően kérdéseket tett fel a látott eseményről. Válaszaikban a gyerekeknek téri ragokat és névutókat kellett használniuk (például: Hol van a piros négyzet? – A poháron; Honnan veszem el a zöld kört? – A doboz elől stb.). E téri ragok és névutók használatában a Williams-szindrómás gyerekek gyengébbek voltak még a jóval fiatalabb téri kontrollcsoportnál is. Ugyanakkor nem téri morfológiai produkcióban már nincs meg ugyanez a különbség.

Többes szám és tárgyrag szabályos eseteit Williams-szindrómás gyerekek ugyanolyan jól képzik, mint a téri kontrollcsoport tagjai, a kivételeknél pedig a Williams-csoport teljesített jobban.
A munkamemória szerepét is sikerült igazolni: a Williams-szindrómás csoporton belül statisztikailag összefüggött egymással a téri névutók ismerete és a téri munkamemória terjedelme. A ragok ismeretében nem volt hasonló összefüggés, feltehetőleg azért, mert a ragok gyakoribbak, túltanultak, és alkalmazásuk nem követel meg téri kogníciót, mint a névutóké (például annak villámgyors végiggondolását, hogy tényleg a két ház KÖZÖTT volt-e az autó, vagy MÖGÖTTÜK).

A téri nyelvi kifejezések elsajátítását a téri és verbális munkamemória komponens egyaránt befolyásolja; a negyedik és az ötödik kísérlet fényében pedig a téri munkamemória különbségei jórészt megmagyarázzák a Williams-csoport és a téri kontrollcsoport közti különbséget a téri nyelv használatában.

Összességében tehát a szerző vizsgálatai részletes képet tárnak az olvasó elé a munkaemlékezet szerepéről a nyelvi, illetve téri kogníció fejlődésében, s mindezt egy speciális fejlődési tünetegyüttes, a Williams-szindróma vizsgálatán keresztül. Az első 7-8 életévben a verbális munkaemlékezeti kapacitás és a szókincs-elsajátítás üteme erősen összefügg. Williams-szindrómában a megismerő rendszer jelentős része károsodik, ám a verbális munkamemória épen marad. Ennek következménye, hogy a szavak hosszú távú fonológiai reprezentációja jó; a személy sok szót használ, de a jelentésükkel nem mindig van tisztában. Élete során végig támaszkodnia kell verbális munkamemóriájára a nyelvelsajátításban, ezért a morffonológiai rendszer színvonala és a verbális munkaemlékezet kapacitása között erős összefüggés fedezhető fel.

Befejezésképpen a második kísérlet értelmezéséhez fűzök még néhány megjegyzést.
A javasolt értelmezés szerint (lásd fönt), az a tény, hogy a Williams-szindrómások a szabályos és kivételes nyelvtani esetek ragozásában egyaránt károsodást mutattak, ellentétben áll a kettős feldolgozási rendszert (szabály generalizáció, illetve egyenkénti kivételtanulás) feltételező modellek jóslataival. Ez azonban nincs így. Az az eredmény pedig, hogy a Williams-csoportban, illetve a szókincsben illesztett kontrollcsoportban azonos mintázat jelentkezett a szabályos és a kivételes formák produkciójában (a kivételes formáknál mindkét csoport tagjai többet hibáztak), szintén remekül megfér a kettős feldolgozási modellekkel. A kettős feldolgozási modellek az elmélet szintjén semmilyen ellentmondásban nem állnak a munkamemória-modellel. Ha elfogadjuk a szerző felfogását, mely szerint a munkamemória egy eredendően nem specifikus, nem nyelvi kapacitáskorlátot vezet be a nyelvi anyag feldolgozásába, akkor akinek magasabb a munkaemlékezeti kapacitása, az egyszerre lehet hatékonyabb a szabályszerűségek felismerésében (azért, mert több anyagot tárol egyszerre a munkamemóriájában, s így könnyebben ismeri fel a szabályokat) és a kivételek tanulásában.

Inkább arról van szó, hogy idegrendszeri adatok (például klinikai disszociációk) nem támasztják alá a szabály–kivétel kettősséget a feldolgozásban. Nincsenek például olyan idegrendszeri sérültek, akik csak a szabályos, vagy csak a kivételes nyelvtani eseteket tudják megtanulni (míg sérülésük előtt mindkettőre képesek voltak). Ez azért lényeges, mert más esetekben létezik ilyen kettős disszociáció: például agysérülés eredményeképp elveszhet az alaklátás, de megmaradhat a színlátás. Fordított eset is lehetséges: másfajta sérülés
eredményeképp megtartott alaklátás mellett eltűnhet a színlátás.

Az asszociációs hálózatmodellek szintén csak akkor állnak ellentmondásban a munkamemória-modellel, ha egységesnek tételezzük fel őket; az viszont igaz, hogy azok a mesterséges neuronhálózatok, amelyekkel a nyelvelsajátítást igyekeztek modellezni a nyolcvanas évektől kezdődően, valóban egyetlen hálózattal igyekeztek tanultatni szabályokat és kivételeket egyaránt. A megismerés-kutatás egy új útja. A párhuzamos feldolgozás. Úgy tűnik számomra, hogy az emberi memória szerveződésének modellje, s benne a munkamemória koncepciója, meglehetősen független a kogníció olyan általános elveitől, mint a fent említett szimbólummanipulációs elképzelések, vagy elméleti alternatívájuk, az asszociatív hálózatok. Egy nem specifikus tárolási korlát feltételezése a megismerés többféle általános elméleti keretével is összhangba hozható.

A munka memória komponensei

A munka memória egy olyan többkomponensű rendszer, mely képes rövid ideig tárolni, és manipulálni az információt. A munka memória két alrendszere a téri-vizuális vázlattömb, mely a vizuális és téri információk időleges tárolásáért felelős, valamint a fonológiai hurok, mely a fonológiai, beszédalapú információk időleges tárolásáért felelős. Ezek a komponensek mind viselkedéses, mind idegtudományi módszerekkel, mind a fejlődés szempontjából jól elkülöníthetőek a munka memória témakörében.

forrás: Racsmány Mihály: A munkamemória szerepe a megismerésben