Az emlékezet

Emlékezetkutatások folynak,de igazából még nem tudjuk, hogy emlékképeink milyen módon rögzülnek és hogyan hívhatók elő. Legfeljebb arról van tudomásunk, hogy milyen működő agyi struktúrák szükségesek hozzá. Az ökológiailag érvényes kutatások egyre növekvő száma ellenére még ma sem könnyű olyan átfogó képet felmutatni, amely ne laboratóriumi eredményeken alapulna.

Az emlékezet és az ember világról alkotott tudása

Az emlékezet bonyolult, sokrendszeres, tehát nem egységes entitás. Ennek a sok rendszernek közös jellemzője, hogy információkat „tárol”. A „tárolás” időtartamát illetően a különböző rendszerek egy másodperctől egész élethosszig terjedhetnek. A tárolás kapacitását tekintve pedig az egész kis kapacitású „puffer”-től a hosszú távú emlékezetig számolhatunk. Baddeley megvallása szerint „az emlékezet nagyon lényeges dolog” (2003), de azt még nem tudja, hogyan kellene hozzákezdeni a vizsgálatához. Amnéziás betegeken folytatott kísérletei segítségével talán eljut oda, hogy nagyjából megfogalmazhassa, milyen kellene, hogy legyen a normális, átlagos emberi emlékezet. Modelljének megalkotásához olyan kérdésekre kellene választ találnia, mint „ki vagyok én”, vagyis az ember önmagáról való tudása; „mi az, amit tudok”, azaz hogy használnia kell mindazokat a készségeket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az ember létezni tudjon ebben a bonyolult világban. Vagyis a világgal kapcsolatos általános tudása – ezt nevezték el szemantikus emlékezetnek–; valamint „hogyan fogok tanulni”, amely olyan viselkedési stratégiákat feltételez, amelyeket az ember tanulás során alkalmaz, vagy módosít, ha a környezete úgy kívánja meg.
A kutatások eredményei kimutatták, hogy az érzelmi tényezők befolyásolják az emlékezetet. A stressz például megzavarja a szokásos figyelmi működést, a hangulat befolyásolhatja az emlékezeti előhívást, a depresszió és szorongás pedig rontják a tanulási teljesítményt. Az emlékezet szükségképpen feltételezi a figyelem, a felfogás és a megértés tevékenységét is (Vigotszkij 2000). Az emlékezet és a megismerés más aspektusai közötti összeköttetés különösen egyértelmű a munkamemóriával kapcsolatos kutatásokban, hiszen a megismerő
rendszer tárolási kapacitása az észlelési, figyelmi és következtetési kapacitás integráns részét alkotja. Ehhez hasonlóan az emlékezetet tanulás nélkül elemezni nyilvánvaló képtelenség lenne.

Az emlékezet: egy állandó szintézis

Bár tudjuk, hogy az emlékezet több rendszerből tevődik össze, a tudósok egyes számban beszélnek róla. Állandó kapcsolatban áll a teljes kognitív rendszerrel. Az emlékezet vonatkozásában a kognitív pszichológia szívesen használja a „puffertár” számítógépes kifejezést, valamint a visszacsatolás, kódolás, előhívás kifejezéseket az emlékezetben „tárolt” és onnan elő idézett események felidézésekor. Az agy összefüggésekben tárolja az információt: egy-egy emlék felidézésekor más dolgok is eszünkbe jutnak: egy fénykép nézegetésekor például hangok, illatok, érzések is „beugranak”. Az agy sokkal inkább a dolgok tartalmát rögzíti – egy betű különböző megjelenési formái nem akadályoznak meg minket abban, hogy felismerjük. Szerintem e dolgok tartalmát nem statikusan, mint egy fényképet kell elképzelnünk, hanem sokkal inkább dinamikusan, vagyis a történések folyamatában. Valójában egy folyamat újbóli előállításáról lehet itt szó, és nem konkrét tárolásról. Ha mindenképpen valamilyen technikai dologhoz szeretnénk hasonlítani az agyi memóriát, akkor a hologram lehetne a legjobb példa (Bánki 1994). A hologram ugyanis nem a kép egyes pontjait rögzíti, hanem a tárgyat körbejáró és letapogató lézerfény nyomait. A hologram egy-egy pontja egyszerre tartozik a kép sok pontjához, illetve egy-egy képpontot is sok hologrampont alkot egyidejűleg. Így ha információ vész el a hologramból, nem tűnik el a kép egy része, csak az egész életlenebb, pontatlanabb lesz – ellentétben egy fénykép kettétépésével vagy egy számítógéplemez részbeni letörlésével. Hasonlóan működhet az agy is. Ritka dolog, hogy egyáltalán nem emlékszünk valamilyen korábban rögzített információra, legtöbbször legalább dereng valami (a „nyelvem hegyén van” jelenség). A számítógép azonban vagy emlékszik valamire, vagy egyáltalán nem (vagy megvan az adott információ, vagy nincs meg). Ezért is bizonyul helytelennek az agy és a számítógép memóriájának működési folyamatának párhuzamba állítása.

Az emlékezet és az idegsejtek

Lássunk egy modellt az emlékezet „rögzülésének” folyamatáról az idegsejtekben. Egyes kutatók a rövid és hosszú távú memória rögzülését különbözőmódon képzelik el. Makara (2003) bekapcsolja a test–agy–test körforgás működési modelljébe a karmestersejtek aktivitását is, amelyek a tanúsejtek közös aktivitásai kapcsán a többi idegsejt irányítása, azaz aktiválása és gátlása révén a többi idegsejt-csoport működését irányítják, összehangolják, szinkronizálják. Ezeken a működéseken és visszacsatolásokon keresztül is megnyilvánulhat az egyén tudatos, szándékolt vagy már automatizálódott és figyelmet le nem kötőcselekvése, viselkedése. Lehet, hogy a karmestersejtek csak az agy belső idegsejt csoportjai felett tanultak meg intézkedni, de a test–agy–test körfolyamati modell kimenő mintázatát is modulálhatják. Ennek a modulációnak a visszacsatolódása tarthatja fenn a körfolyamatot tartósabb időintervallumon keresztül a memóriában. A hosszú távú memória kialakulása a legbonyolultabb és éppen ezért legkevésbé ismert jelenség. Alapvetően két folyamat működhet, amikor egy információ a rövid távú memóriából a hosszú távú memóriába kerül. Egyrészt olyan kémiai változások következhetnek be az idegsejtekben, amelyek a megváltozott vagy újonnan felépített molekulák szerkezetében tárolják az információt. Másrészt új idegsejt kapcsolatok (szinapszisok) alakulnak ki, s az így létrejött új mintázatban tárolódhat az információ.

Memória az emlékraktár

Az emlékezés a fantázia és éber tudat együttese.  Az emlékezés lényege az aktuális, az időben rögzített jelen kiemelése, pontosabban a jelen részletének kiemelése és „elmentése”, a dokumentumokat pedig a memória tárolja. A memória az, aminek hála van múltunk, tanulhatunk hibáikból, építhetjük jövőnket. A memória emlékeztet minket mindenre, amitől mások, egyediek vagyunk, az emlékeinkből pedig megkonstruálhatjuk önmagunkat, válaszokat kaphatunk a „Ki vagyok én?” kérdésre.

forrás: Rádi Ildikó: Tudatosság, emlékezet, érzelem és nyelvtanulás

Miért éppen a táblajáték?

Amit a legtöbb gyermek szeretne, és amire a legtöbb gyermeknek szüksége van,
az a játék. A játék olyan legyen, hogy művelése közben gondolkodásra késztesse a gyermeket, erősítse szociális viselkedést, a szóbeli kommunikációt, a megegyező készséget, a türelmet és a másokkal való együttlét szeretetét. A játék érzelemmel teli tevékenység, az érzelmi intelligencia kiváló fejlesztője, a személyiség formálója. Fejleszti az érzelmi intelligenciát, az önismeretet, segít kapcsolataik ápolásában és beszélgetéseik elmélyítésében.

A játék közben a gyermek szabadnak érzi magát, leveti az álarcait, amely során láthatóvá válik igazi személyisége. Élvezi a játékot, örül, izgul, bosszankodik. Belefeledkezve, egy valóságos helyzetben tapasztalt hasonlatos élményeket él meg.
A gyermek a játékot komolyan veszi, ezért segítséget kell adnunk neki a győzelem és a vereség feldolgozásához, hiszen mindkettőt másként éli meg. Hátrányba kerülés esetén szomorú, előnynél elégedett, boldog, sőt büszke teljesítményére, még akkor is, ha az nem feltétlen csak tudásának, hanem a szerencsének tudható be. A játékban részt vevőnek meg kell tanulnia a feszült helyzetek kezelését, a kudarccal való szembesülést, miközben önbecsülése emelkedhet. A játék üzenete, hogy soha ne add fel, hiszen a vesztes helyzetből is ki lehet kerülni győztesen. A vesztes letiprása nem lehet cél, viszont cél a másik tiszteletben tartása, a szabályok követése. A szabályok követése fontos a kapcsolatok kiépítéséhez, a másik emberrel való együttműködéshez. A fair play, a sportszerűség elsajátítása, megtanulása fontos feladat. Már az alsóbb évfolyamra járó gyermek is megtanítható a fair play-re, arra, hogy az ő győzelme valakinek a vereségével jár, amelyet toleránsan illik és kell kezelni, így kiváló eszköze a felek közötti konfliktus kezelésének.

A táblajáték a tanulás, a gondolkodásfejlesztés, a tehetséggondozás kiváló eszköze is, amely hozzásegíti a gyermeket az iskolai sikerességhez. Egy érdekes, izgalmas játék figyelemre, kitartásra késztet. Kezdetben az elméleti stratégia tanítása helyett a tapasztalat kerül az előtérbe. Az életkor előrehaladtával azonban ez megváltozik, az elméleti ismeretek egyre jelentősebb szerepet töltenek be. A játék sajátossága, hogy pillanatról pillanatra döntéseket kell hozni, amely a játék menetére és kimenetelére hatással van. A játékosnak meg kell tanulnia, hogy a döntéséért vállalnia kell a következményeket. Vannak egyértelmű és tiszta helyzetek, de mindenkinek megvan a saját stratégiája, és másképp jut el a győzelemig, éppen úgy, mint ahogy a valós életben is tapasztalható. Tudnia kell késleltetni vagy egy látszólag hátrányos helyzetet elfogadni a jobb eredmény eléréséért, a későbbi győzelemért. A gyermeket alkalmassá kell tenni arra, hogy gondolkodjon, tervezzen, szituációt oldjon meg. Az egyik játékban szerzett tapasztalat egy másikra hatással van. A játékban a folyamat megtanulása a fontos, mert ezzel tulajdonképpen a gyermek megtanul tanulni. Ha a játék közben képes gondolkodni, akkor azon kívül is képes lesz rá. A szabályok elmondása, a tapasztalatok megfogalmazása, az elvek, stratégiák felépítése idetartozik. A tanult stratégia átvihető, más helyzetben is értelmezhető.

A játékot az életkornak megfelelően kell megválasztani. Kezdetekben nem a  stratégiai gondolkodás, a szabályok fontossága az elsődleges, hanem annak segítése, hogy a gyermek magabiztosan, kedvvel és élvezettel játsszon. A játék gyakori alkalmazásán keresztül fejlődik a gondolkodása, képes lesz tervezni, stratégiát kialakítani, kritikusan gondolkodni.

Nekünk, felnőtteknek az a feladatunk, hogy ezeket a helyzeteket segítsük, a veszteség miatti rossz érzést elűzzük, a győzelmet pedig együtt ünnepeljük.
Nehéz pontosan meghatározni, hogy mi a táblás vagy táblajáték. Találó, ha úgy  jellemezzük, hogy az élvezetes időtöltés egyik eszköze, de olykor a tanulás segítője is. Nem munkaeszköz és nem is művészeti tárgy. A munkaeszköztől való elkülönítés persze meglehetősen nehéz, hiszen a hivatásos játékosok esetében munkaeszköznek számít. A táblajátékot el kell különíteni a művészeti alkotástól  is, bár kétséget kizárólag művészeti és esztétikai élményt nyújtó játékok is vannak, mint amilyen a Mahjongvagy a puzzlek vagy akár a szoliterek.

A játék jellemzője a szabályok követése vagy a győzelemért való küzdés.
A táblajáték egyaránt jelenthet szellemi és fizikai kihívást. A játékok során jártasságra, gyakorlatra lehet szert tenni, ugyanakkor tanulást segítő, nevelő, ösztönző és pszichológiai hatása is van.

Definiálva: a táblajáték olyan, általában bábuval vagy koronggal játszott  játék, amelyet egy előre elkészített mezőn, meghatározott szabály szerint egy  vagy több személy játszhat. A játék alapja lehet egy megfelelően alkalmazott  stratégia, vagy a szerencsén is alapulhat, vagy akár mindkettőn, ahol a cél a győzelem. Az ősi játékokra jellemző, hogy általában két ellenséges fél közötti harcról szólnak (például a sakk), és ez ma is jellemző a legtöbb táblajátékra.
Bár a játéktudás nagyban függ a gyakorlástól, a tanulásra szánt idő és a játék komplexitása között nincs feltétlen egyenes arányosság. Akár a sakk, akár a Go meglehetősen egyszerű szabálytudással játszható játék, ahol a játékosnak a szabály ismeretében kell megalkotnia saját, nagyon tudatos stratégiáját.

forrás: K. Nagy Emese: Gondolkodásfejlesztés táblajátékkal

A puzzle nem csak jó szórakozás, hanem hasznos is

Hogy mi is a puzzle? Egy türelemjáték, ahol a játékos megpróbál a játék apró darabjaiból egy nagyobb képet összeállítani. A puzzle eredete pedig meglepően régi: feltalálója az angol John Spilsbury térképkészítő. 1763-ban egy Nagy-Britannia-térképet ragasztott egy falapra, majd lombfűrésszel szétfűrészelte a grófságok határai mentén. A játékos célja az volt, hogy a térképet újra összeillessze . A puzzle sikerei pedig azóta is töretlenek.

Ha nem kártya, akkor dobókocka - A dobókocka eredete

Napjaink legtöbb asztali szerepjátékának szinte elengedhetetlen kelléke a dobókocka, vagy valamiféle dobótest. Legtöbb esetben véletlenszám-generátorként használjuk, a szerencse vagy más véletlenszerű események szimulálására, eldöntésére. Szinte minden szerepjátékos rajong a dobótestekért, és gyakran egész zacskónyi, olykor táskányi kollekcióval büszkélkedhet. De vajon honnan ered ez az általunk annyira kedvelt eszköz? A dobókocka (nevezzük most így a dobótesteket az egyszerűség kedvéért) az egyik legősibb játékeszköz, melyet az emberiség ismer, és máig széles körben elterjedt.
 
Eredete csaknem az emberiséggel egyidős, így a kialakulásának pontos körülményeit sajnos nem ismerjük. A legkorábbi feljegyzések, melyek dobókockára utalnak, bizonyos csontokról szólnak. Ezeket az eszközöket állati boka-és ujjperc-csontokból készítették, és jóslásra használták. Mágikus erőt tulajdonítottak nekik, és hitték, hogy a csontok megmutatják a jövőt vagy segítenek bizonyos döntések meghozatalában. Egyes kultúrákban ilyen csontok a mai napig is használatosak. Talán az ilyen csontok továbbfejlett változatai alkotják időutazásunk következő állomását, a dobópálcákat.

A legkorábbi feljegyzések ilyen dobópálcákról időszámításunk előtt 3500-ból származnak, melyekben az ókori egyiptomi szenet elnevezésű táblás játékról írnak. E játék a legrégebbi fennmaradt hasonló játék a világon. A szenet eleinte egyszerűbb változatokban tűnt fel; az
Újbirodalom idején azonban bonyolultabbá vált és vallási jelentőségre is szert tett. A tábla egy háromszor tíz négyszögre felosztott téglalap, melyet a bábuknak feltehetőleg nyújtott S alakzatban kellett bejárniuk. A legtöbb négyszög üres volt, de némelyikre hieroglifákat írtak, ennek feltehetőleg szerepe volt a játékban, Kétfélebábu tartozott hozzá, az Óbirodalom idején mindegyikből hét, az Újbirodalomban öt. A dobókocka elődjei, a dobópálcák határozták meg a lépéseket. Dobópálcát több más játékhoz is használtak. A pálcák, melyekből négy kellett egy játékhoz, laposak voltak, egyik oldaluk fehérre festve. A ma múzeumokban őrzött több mint 120 szenettábla három változatban fordul elő: fából, kőből vagy kerámiából készült keskeny lap; más célból készült tárgyakra felvázolt rajz, illetve finom kidolgozású fa-, kő-vagy kerámiadoboz, melynek fiókja is volt a bábuk és a dobópálcák tárolására (az Újbirodalom korából).

Utunk következő állomása időszámításunk előtt 3000,a mai mexikói Chiapas államban lévő Tlacuachero ásatási terület. E helyen 1998-ban Barbara Voorhies régész agyagpadlóba fúrt, C alakban elrendezett titokzatos lyukakra bukkant amikor egy chantutói kagylóhéjdomb belsejében sírfeltárást végzett –ezek régi, tengeri kagylóhéjakból és más hulladékokból felhalmozott hatalmas képződmények. A régész szerint ezek a lyukak kockajáték táblái is lehettek. Voorhies, miután megtalálta a különös lyukakat a kagylóhéj-hegyben, különböző elméleteket állított el azok eredeti célját illetően –például olyat, hogy azok egy állatok elkerítésére épített karám nyomai lehetnek. Miután azonban elolvasta Stewart Culin néprajzkutató 1907-ben kiadott, az észak-amerikai indiánok játékairól szóló könyvét, ezek a teóriák ostobaágnak tűntek számára. A könyv illusztrációi és a benne szereplő leírások rámutattak arra, hogy a chantuto-lyukak közeli hasonlóságot mutatnak a XIX. századi, Arizona állambeli walapai törzsnél talált eredményhirdető táblákhoz –„mindössze annyi a különbség, hogy mintegy 4000 év választja el őket egymástól” –jegyezte meg Voorhies.
A walapai indiánok kockatábláját növekvő sorrendben elrendezett kövekből, és nem lyukakból állították össze. A chantutóknak a külső mexikói partok mentén nem voltak köveik.
A játékhoz két walapi játékosnak kellett a lyukakkal kialakított C alakzat nyitott oldalával szemben leülnie. Az egyik játékosnak egy botot –a walapaiknál ez kocka volt –kellett az egyik térfélre dobnia. A térfélnek és az azt körülvevő oldalnak egy-egy számértéke volt. A játékosok által elért számok alapján a köveiket vagy más jelzőalkalmatosságot (még nem tisztázott, hogy a walapaik, vagy a chantutók pontosan mit is használtak e célra) az adott számnak megfelelő hellyel elmozdították a C alakkal határolt mező körül. Az a játékos nyerte meg a játékot, aki köveivel elsőnek érte el a sarlóalak szemben lévő végét.

De utazzunk is tovább a következő állomásunkra, mely időszámításunk előtt 2600-ban, az ókori suméria területén fekvő Úr városában van, mely a mai Afganisztán területén található!
Innen származik az „Ur városának királyi játéka”, vagy „Ur-i húsz négyzetes táblajáték”néven ismert táblás játék legrégebbi fennmaradt példánya. Bár egyes kutatók a játék kialakulását az ékírásos emlékek alapján i.e. 3000-re datálják, nincsenek régebbről maradt példányok. A játékot nyolc tetraéder alakú (négyoldalú) kockával és 14 korong alakú darabbal játszották.
A 20 mezős játék valószínűleg az egyik legkedveltebb táblás játék volt az egész Közel-Keleten, mivel erről maradt fenn a legtöbb ásatási lelet a Kr.e. 3. évezred elejétől a Kr.e. 1. évezred végéig. Az előbb említett legismertebb példányt Sir Leonard Wolley találta 1926-ban, Ur város királysírjainak régészeti feltárásakor. A tábla mellett hét-hét darab, öt pöttyel ellátott kör alakú jelzőt (fehér és fekete színben), valamint kis tetraéder alakú sorsvetőket és négyoldalú dobópálcákat is találtak. A húszmezős játékot egyes feltételezések szerint az időszámításunk előtti 33. században találták ki, bár az általunk ismert, klasszikus formáját csak a 26. századra nyerte el. Az elmúlt évszázadban a játéktörténészek számos szabályvariációt dolgoztak ki rá. Ezek majd’ mindegyike egyszerű „racegame”, tehát dobj és lépj típusú játék

Közel-Keleten, mivel erről maradt fenn a legtöbb ásatási lelet a Kr.e. 3. évezred elejétől a Kr.e. 1. évezred végéig. Az előbb említett legismertebb példányt (4 másik táblával egyetemben) Sir Leonard Wolley találta 1926-ban, Ur város királysírjainak régészeti feltárásakor. A tábla mellett hét-hét darab, öt pöttyel ellátott kör alakú jelzőt (fehér és fekete színben), valamint kis tetraéder alakú sorsvetőket és négyoldalú dobópálcákat is találtak. A húszmezős játékot egyes feltételezések szerint az időszámításunk előtti 33. században találták ki, bár az általunk ismert, klasszikus formáját csak a 26. századra nyerte el. Az elmúlt évszázadban a játéktörténészek számos szabályvariációt dolgoztak ki rá. Ezek majd’ mindegyike egyszerű „racegame”, tehát dobj és lépj típusú játék.

Láthatjuk, hogy eddig csupán dobótestekről beszélhettünk. Valódi kocka alakú dobótestet először csak időszámításunk előtt 2000-ből származóan találtak Egyiptomban.A következő források majd csak az i.e. 1180-as évekből származnak, amikor is Sophoklész állítása szerint a Trójai háború alatt Palamédész feltalálta a kockát. A görögök valóban használtak hatoldalú dobókockát, melyet ők kuboi-nak neveztek (innen származik a „cube” szó, a kocka angol elnevezése). A legkorábbi ismert görög kockák az i.e. VII. századból származnak, akropoliszi sírokból és szentélyekből.

És ha esetleg megunnánk a jó öreg dobókocka adta szórakozási lehetőségeket, akkor kapjuk hát elő a Dixit és jöhet egy hamisítatlan kártyaparti!

forrás:Györfi Péter: A dobókocka története

Dixit a kártyák királya

A Dixit társasjátékkal egy csodálatos világba csöppenhetsz. A gyönyörű, álomszerű festményeket ábrázoló lapokról kell csalafinta mesét szőnünk, ha mi szeretnénk lenni a Dixit győztesi. A játék szabályai könnyen érhetőek, hamar lenyűgöz és magával ragad bárkit. A Dixit játékfejlesztőjének eredeti foglalkozása egyébként gyermekpszichológus, ami meg is látszik a játékon. Lépj be a Dixit világába és hagyd, hogy magával ragadjon a varázslat! Nem fogsz csalódni!

Olvastad már Berg Judit nagysikerű könyvét? Nem? Akkor most íme egy kis kedvcsináló!

RIZSÁT ÉS BANDÁJÁT ismeri egész Egérváros. Útjukat betört ablakok, feldöntött kukák, összefirkált falak jelzik. Ha felbukkannak a piacon, az árusok rémülten takarják le a portékájukat, de még a kikötői sirályok is vijjogva menekülnek, ha meglátják a mindenre elszánt egércsapatot. A városi pandúrok régóta próbálják nyakon csípni őket, de Rizsáéknak eddig még mindig sikerült eliszkolniuk.Ismerik a város összes rejtekhelyét. Most is éppen portyára készülődnek. Rizsa, a mindenre elszánt, izmos bandavezér új ötlettel állt elő.
– Ma a kikötőbe megyünk.
– Levegőzünk egy kicsit? – röhögött Bumbu, az alvezér.
– Sétálgatunk, nézelődünk – bólogatott Rizsa vigyorogva. Aztán elkomolyodott. – Elnézünk a Hétágú Szigonyhoz.
– Miért, mi van ott? – érdeklődött Bumbu.
– Volt a múltkor egy kis összetűzésem a kocsmárossal, és rám uszította a pandúrokat. Hát most majd elhozunk tőle valamit, amit nagy becsben tart.
– Nagy balhét tervezel? – vakarta meg a füle tövét Bumbu.
– Ígérem, nem fogtok unatkozni – mondta titokzatosan Rizsa.

A banda tagjai lelkesen füttyögtek, kurjongattak. Rizsa mindig izgalmas gaztetteket eszelt ki. Most is becsúsztatott valamit a bőrzsákjába, de hogy mit, azt nem árulta el senkinek. Hosszú, mozgékony farkával intett Bumbunak, hogy indulhatnak. Az egérbanda talpra szökkent, és elszántan megindultak a kikötő felé. Egy kőhalom mögül szakadt nadrágos, csíkos pulóveres kisegér leselkedett. Izgatottan hallgatta Rizsa szavait, és amikor a banda befordult a következő sarkon, utánuk eredt. Útközben beletúrt a nadrágjába, hátha talál benne valami rágcsálnivalót, de csalódottan vette tudomásul, hogy szokás szerint üres a zsebe.
– Ha Rizsa bevenne a bandába, biztos mindig lenne mit ennem – gondolta ábrándosan, aztán összeszorította a fogait. – A végén úgyis bevesznek majd. Megmutatom nekik, mit tudok! És mire nagy leszek, bandavezér lesz belőlem. Elszántan lépdelt a banda után. Napok óta árnyékként követte őket mindenhová.
A banda bekanyarodott a kikötői bazársorra. A sor elején a kosár- és gyékényfonók bódéi álltak. Rizsa barátságosan integetett a megrettent árusoknak, Bumbu, az alvezér eközben felkapott egy nádlevelekből font kosarat, és a következő árushoz érve néhány marok datolyát dobott bele. Zikó, a barátja két mandarint csent el a túloldalon. A legvékonyabb, sárga fogú egér hatalmasat rúgott az útszélen álló kukába.
– Fékezd magad, Nudli, ide ne csődítsd a pandúrokat idő előtt – szólt hátra Rizsa, de miközben beszélt, farka kinyúlt a soron következő csemegéspult felé, és észrevétlenül elemelt egy zacskó sós pisztáciát. A következő pillanatban már fogával bontogatta a finomságot.

A kisegér szorosan a banda nyomában haladt. Egy pillanatra sem tévesztette volna szem elől Rizsát. Elismerően csettintett Rizsa pisztáciaszerző mutatványa láttán, és már kunkorította is a farkincáját, hogy ő is kipróbálja a trükköt. A banda közben az öreg kuruzsló sátra elé kanyarodott. A vén egér az öklét rázta feléjük.
– Takarodjatok, amíg szépen mondom! Tudom, hogy múltkor ti loptátok el azt a zsák durranóport meg a kenőcsömet!
Rizsa felröhögött, és intett a többieknek, hogy haladjanak tovább. Az öreg csúnya szitkokat küldött utánuk. Annyira belemerült a kiabálásba, hogy észre sem vette a banda mögött baktató kölyköt. A kisegér az öreg mellett elhaladva kinyújtotta farkát, és ahogy
Rizsától látta, egy gyors mozdulattal rácsavarintotta az első üvegcsére, amely a sátor előtt leterített gyékényen állt. Egy rántás, és a kis üveg már nadrágja zsebében lapult. Az öreg még mindig az öklét rázta, a kisegér pedig huncut vigyorral követte Rizsáékat.
– Na, ezt is megtanultam. Hasznára leszek majd Rizsának, ha bevesz!
A banda közben befordult a mólóhoz vezető keskeny utcácskába. Itt állt ugyanis a Hétágú Szigony nevezetű kocsma, Rizsáék mai úticélja. A vastag tölgyfaajtó fölött vörösre festett, hétágú szigony lógott rozsdás vasláncra erősítve. Rizsa intett, hogy álljanak meg.
Színpadias mozdulattal a szigonyra mutatott,
– Na, mit szóltok?
– Hát nem piskóta – bólogatott elismerően Nudli.
– Tudom, hogy nem piskóta, te ütődött. Azért vagyunk itt. Ez a szigony kell nekem. Kinek van valami ötlete?
Bumbu a homlokát ráncolta.
– Nem lesz könnyű ellopni onnan.
– Ha könnyű lenne, Nudlit küldtem volna egyedül – legyintett Rizsa.
Bumbu hangosan gondolkozott:
– Azt még el tudom képzelni, hogy észrevétlenül lefűrészeljük a láncról. Felmászni könnyű, és senki sem fogja meghallani a fűrész nyikorgását, mert itt van nálam a némító kenőcs, amit a múltkor a vén kuruzslótól loptam. De hogy fogjuk elvinni innen? Ezt hatan se bírjuk felemelni. A pandúrok meg simán utolérnek, ha ezzel menekülünk.

A banda tanácstalanul állt. Rizsa megvetően köpött egyet.
– Senkinek sincs egy épkézláb ötlete?
A bandatagok a lábujjukat bámulták. Senki sem mert ránézni Rizsára. A hátuk mögött azonban hirtelen megszólalt a kisegér, aki eddig észrevétlenül követte a bandát:
– Ide kéne hozni azt a kis kocsit, ami a bazársor szélén áll. Az ajtó elé állítjuk. Tele van szalmával, senki sem hallja meg, ha erre zuhan rá a szigony. Aztán csak el kell tolni, két egér is elég hozzá. Még futni is lehet vele. Mindenki odafordult.
– Nicsak, a kölyök! – ámult Zikó. – Te még mindig utánunk koslatsz?
– Rizsa azt mondta, ha már elég ügyes leszek, beállhatok – vont vállat a kicsi. – Napok óta úgy követlek, hogy nem vettetek észre.
Ellestem a trükkjeiteket. Tudok lopni, lopakodni, csúzlival az utca túlsó oldaláról kilövök bármilyen ablakot. És mindig vannak ötleteim– nézett Rizsára.
Rizsa elgondolkozott.
– Rendben van, segíthetsz. Aztán majd meglátom, beveszlek-e.

Forrás: Forrás: Berg Judit: Rumini

Ruimini: egy kisegér nagy kalandja

Számtalan híres egérkével találkozhattunk a gyermekirodalom és a mese világában, de olyannal, mint Rumini még biztosan nem. A különös kalandokban és fordulatokban gazdag mese kötelező olvasmánynak és könnyed kikapcsolódásnak is tökéletes. Olvasd el a Rumini történetet és garantáltan nem fogod megbánni! Ha pedig megtetszik, próbáld ki a Rumini társasjátékot is, hogy te is részese légy a nagy kalandnak és vidd magaddal a családod is!

„Ha ez igaz - tűnődtem gyerekfejjel -, akkor nem érdemes gondolkodni tovább. Az értelem csak értelmes világrendet tud elfogadni - ha látja, hogy az egész értelmetlen, s valami egészen más motivál itt mindent, akkor csak egyet tehet: beszünteti a gondolkodást. Főleg a vallást, a művészetet, s minden olyan humán „illúziót”, ami évezredek óta azt állítja, hogy az emberben örök szellemi értékek rejtőznek. Ha ez nem igaz, ha az én tudatom nem egyéb, mint a vakon háborgó „anyagnak” és egy fönnmaradásért foggal-körömmel küzdő majomnak pillanatnyi föleszmélése a világra, akkor ez nem áldás, hanem a legnagyobb istencsapás: hiszen a majom nem tudja, hogy az egésznek nincsen értelme, de én tudom. És a majom nem fél a jövőtől, de én félek, mert tudom, hogy az anyag visszanyel magába, s olyan leszek előbb-utóbb, mint az exhumált nagybátyám.
Máshol kezdtem keresni.
Ekkor már nem kíváncsiságból, hanem jóval égetőbb szükségből: szerettem volna visszatalálni ahhoz a boldogsághoz, amiből gyerekkorommal együtt kizuhantam, s ami úgy hiányzott, mint éhezőnek a kenyér.
Engem nem „Isten” érdekelt, nem a „Teremtés titka”, nem a különféle filozófiai vagy teológiai elméletek, hanem az, hogy miért élek? És hogyan legyek boldog ebben az életben, ahol annyit kell szenvednem?!
Figyelni kezdtem magamat, jó és rossz állapotaimban, s különös tapasztalathoz jutottam.
Rájöttem, ha tudom, hogy miért szenvedek, már nem is szenvedek annyira. A tanulás például sok szenvedéssel járt. Főleg, ha olyasmit kellett tanulnom, aminek nem volt számomra értelme. Utáltam tanulni. Keserves éveket okozott a céltalan magolás. El is felejtettem mindazt, amit erő-szakkal a fejembe töltöttem. De amikor olyasmit tanultam, amiről tudtam, hogy gazdagabbá tesz - egyszóval: amikor az egésznek értelme volt - minden erőfeszítésemet bearanyozta a gyönyörűség.

Tudatos felnőtt, gyermek és gyerekjáték

Érdekes dolgokról ír az író, az életet gyermekként nem értjük csak éljük. Egyszerűen. Boldogan. Aztán ahogy öregszünk egyre több és több réteg rakódik ránk, ami nem minket tükröz. Előbb-utóbb a rétegek alatt eltűnik az egyén, és már nem is tudjuk kik vagyunk. Erre tudatosan lehet figyelni, el lehet kezdeni válaszokat keresni. A legjobb pedig az, ha már a gyerekeket is így tanítjuk, legyen a gyermek felszabadult, boldog, egyenes, őszinte. Ezt az állapotot fokozza a kicsiknél mindenféle gyerekjáték, megerősítés, sportolás.

Müller Péter: Boldogság

"Szenvedély nélkül hogyan létezhetne szépség? S ezen nem képek, épületek, festmé-nyek és hasonlók szépségét értem. Ezek mind meghatározott fajta szépséggel bírnak. Bármi, amit ember alkotott, legyen az katedrális, kép, vers vagy szobor, lehet szép vagy nem szép. De van egyfajta szépség, ami, ha nincsen jelen szenvedély, elérhetetlen az érzések, a gondolatok és a tudat számára.

Tehát ne értsük félre a szót: szenvedély. Ez nem jelent semmi elvetendőt: az nem valami, amit meg lehet vásárolni, s nem is az, ami romantikus beszélgetés témája lehet. Semmi köze nincsen az érzelmeskedéshez, az érzelmekhez; a szenvedély láng, mely elemészt mindent, ami hamis. És mi mindig pokolian félünk ettől a lángtól, mert ha életre kel, hamuvá égeti minden féltett kincsünket, mindent, amit az életünkben fontosnak mondunk."

forrás: Jiddu Krishnamurti

"Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít."

forrás: Biegelbauer Pál 

"Te csak ragyogj tündéri szépségedben,
Míg én a szürkeségbe olvadok,
Míg egyre szebben, egyre ékesebben,
A te örök bájadtól ihletetten,
Fényt szórnak rád e lángoló dalok."

forrás: Juhász Gyula

A szépség és a bőrápolás

Ahogy van belső, úgy létezik külső szépség is. Hiszen épp testben, épp lélek lakozik, a nők életében pedig kiemelten fontos a bőrápolás. Azért arról ne feledkezzünk meg, hogy fontos a táplálkozás; együnk sok zöldséget és gyümölcsöt, és igyunk napi legalább 2 liter vizet. Azzal is sokat tehetünk magunkért, ha különböző vitaminokat szedünk. A bőrápolás esetében kozmetikai termékeken kívül készíthetünk még házi arcpakolást. A bőrnek jót tesz a tej, tojás, joghurt, uborka is.

Az élet himnusza

Az élet egyetlen – ezért vedd komolyan!
Az élet szép – csodáld meg!
Az élet boldogság – ízleld!
Az élet álom – tedd valósággá!
Az élet kihívás – fogadd el!
Az élet kötelesség – teljesítsd!
Az élet játék – játszd!
Az élet vagyon – használd fel!
Az élet szeretet – add át magad!
Az élet titok – fejtsd meg!
Az élet ígéret – teljesítsd!
Az élet szomorúság – győzd le!
Az élet dal – énekeld!
Az élet küzdelem – harcold meg!
Az élet kaland – vállald!
Az élet jutalom – érdemeld ki!
Az élet élet – éljed!

Kezdjük hát ezt a bejegyzést Teréz anya gyönyörű gondolataival.

Az ügyességi játékok szerepe gyermekkorban

Köztudott, hogy a játékok jótékony hatással vannak a gyermek személyiségfejlődésre. Nézzünk is meg néhány ilyen hatást, mely fontos a felnőtté válás során.

Az ügyességi játékok közben a gyermek megtanulja saját erényeit, gyengeségeit és a közösségben elfoglalt helyét és szerepét. Kialakul az a képessége, hogy tudását, megszerzett erényeit saját és mások javára fordítsa. Ezért is olyan fontosak a kicsik életében az ügyességi játékok, mert mindeközben egyre nagyobb önbizalomra tesznek szert, és ezt későbbi felnőtt életük során is nagyszerűen tudják majd kamatoztatni.

Ilyen még az együttműködésre való képesség. Az olyan gyermekközösségekben, mint a bölcsőde, óvoda, iskola a játék közbeni együttműködés az egyik legfontosabb alapja lesz a későbbi felnőttkori kommunikáció kialakulásának. A különböző társasjátékok, szerepjátékok közben a lurkókban fejlődik az empátia és a kompromisszumkészség.

És végül, de nem utolsósorban a játék során fejlődik a kreativitás. Hiszen az a gyermek, aki élvezettel alkot, talál ki fantáziadús meséket, történeteket, felnőttként is könnyedén megoldja a feladatokat.

Ebből kifolyólag láthatjuk is az ügyességi játékok fejlesztő szerepét a személyiségfejlődés során. A teljesség igénye nélkül álljon hát itt néhány lehetőség ezek közül.

Ügyességi játékok

Ilyenek a különböző puzzle-ok, amik nem csak az ügyességet, de a logikai készséget is fejlesztik. Már egészen kis kortól játszható, és igen sok fajtáját ismerjük az egész egyszerű 50 darabból állóktól kezdve a néhány ezer darabos puzzle-ig. Napjainkban már 3D-s variációban is hozzá juthatunk, bármelyik játékokat forgalmazó webshop-ból. Érdekes, akár csapatban is játzsható ügyességi játék még a Pétanque golyó. Ennek lényege, hogy minél ügyesebben célozzunk a golyócskák segítségével. Ha valami egyszerűbbre vágyunk, jók lehetnek még a különböző labdajátékok, mint pl. a kidobós.

"A könyv fedőlapjára azért tettem ennek a gyereknek a képét, mert láthatóan boldog.
Nem tud írni, olvasni, talán beszélni sem még, fogalma sincs róla, mi a makáriosz szótani jelentése
és teológiai értelme - de hogy ott él szemecskéi mögött az a titok, amit meg akarok fejteni, az bizonyos.
Látszik rajta.

Ha nem a felnőttek fölényes gyengédségével nézel rá, s nem azt a bájt pillantod meg először, ami
minden csecsemőnek, de még egy kölyökkutyának is a legszembeötlőbb tulajdonsága, hanem mondjuk egy
kis Buddhát látsz benne, s megpróbálsz belebújni a fejébe, és átéled azt, amit ő él: magad is boldog leszel egy pillanatig. Talán mert benned is él egy ilyen Gyermek.
És lehullanak rólad a gondok, megszűnnek aggodalmaid, s fölbukkan egy eltemetett érzés: a lelked
ősállapota. Lehet, hogy erről nincs is mit beszélni? Lehet, hogy a boldogságot nem fölfedezni és megtalálni kell, hanem egyszerűen csak emlékezni rá, mert elfelejtettük?

Ha így van, akkor nagyon elfelejtettük.
Olyannyira, hogy nem is tudjuk már, mi az - csak a hiányát érezzük. Ha most torkon ragadna egy
angyal, s azt kiáltaná: - „Nincs időd töprengésre! Ez az utolsó pár szó, amit még életedben leírhatsz. Mondd ki, mi az a Boldogság?!” - gondolkodás nélkül ezt válaszolnám: - „BOLDOGSÁG AZ, AMI HIÁNYZIK!...
MINDEN PERCEMBŐL, MINDEN ÉLMÉNYEMBŐL! VALAMI VAN HELYETTE... DE NEM AZ IGAZI!” Lehet, hogy elvesztettem?

Ha így van, vissza kell menni érte. Ez nem könnyű feladat, még akkor sem, ha számomra ez nem egy idegen fényképe - hiszen valaha én voltam ez a gyerek. Mégis idegen. Minél tovább nézem, annál idegenebb.
Lehet, hogy én voltam ez a csillogó szemű, pufók kis boddhiszatva? Ha nem láttam volna sokszor a családi albumban, de mondjuk most találnám az utcán ezt a képet, föl sem merülne bennem, hogy ez én lettem volna valaha!

Sokan kérdezik: miért nem emlékszünk előző életeinkre? Én még azt is kérdezem: miért nem emlékszünk a gyerekkorunkra? Miféle mélységekben tárolódnak azok az élményeink, amelyek már nyilvánvalóan ehhez az „én”-hez és ehhez az élethez kötődnek?

Valahol vannak. Kell, hogy legyenek. Csak roppant nehéz hozzájuk férni.
Mielőtt hozzáfogtam ehhez a könyvhöz, különös kísérletet csináltam. Egy meditációt, afféle
„kor-regressziós” visszaálmodást.
Terápiás esetekben ez úgy működik, hogy az ember elindul egy jelenlévő lelki gubanc vagy fájdalom
nyomvonalán, s azt keresi, hogy miféle múltból erednek a gyökerei. A fájdalom vagy a szorongás ismerős
érzése vezeti vissza vörös fonalként mélyen eltemetett emlékeihez.

Nálam más volt a helyzet. Nemcsak azért, mert nem a rossz, hanem a jó élményemből kellett kiindulnom, hanem azért, mert ez a jó élményem sem volt sehol! Nem volt, ami vezessen.

Befelé forduló figyelem

Először hát ezt az állapotot kellett megidéznem magamban. Megmártóztam a Duna hűs vizében, s meztelenül, mint egy csecsemő, kifeküdtem a napra.

Figyelni kezdtem. Kívülre, belülre.
Először a madarakat hallottam meg.
Városi ember számára, aki nem a földön, hanem aszfalton él, betonházak között, pléhautóban,
műanyag ülésen, elektromos műfények, műképek és műhangok között, ez az első, ami meglepő: a valódi lét
hangjai.
Szólók, duettek és kórusok vibráltak körülöttem, szorgalmas kopogások, szerelmes füttyjelek és
vidám, önfeledt áriák. Minden hangban egy sajátos jellem nyilvánítja ki magát. A mi cirkuszporondunkon csak kétféle bohóc van: aki adja, s aki kapja a pofonokat - a hatalmas és a kiszolgáltatott -, de ebben az isteni cirkuszban rengeteg lény játszik: panaszkodó és cserfes, lelkes és együgyű, büszke és butácska, kéjsóvár lány és mutáló kamasz, károgó brácsás, békakórus és fakopács, aki néhány óvatos koppintás után olyan ütemeket ver ki a fa törzsén, hogy minden dobos megirigyelhetné. És ebben az óriási zenekarban egyetlen zenész nem volt, aki ne lett volna vidám!

Szomorú madárfütty nem létezik!
Teli volt örömmel a bokor, a falomb, még a felhőtlen égbolt is - és én ezt idáig nem hallottam!
Nem vettem észre, miféle ÉLET van körülöttem, s most már bennem is. Süket lettem a létre, mert azt
képzeltem, hogy ezen túl még van valami „plusz”, amit el kell érnem, ki kell harcolnom, be kell kasszíroznom, s amíg az nincs meg, nem érdemes másra fülelnem, mert akkor lemaradok. „Jó, jó, élek, ez rendben van!” -mondtam a legnagyobb csodára. - „De mi van ezen felül még?! Mi lesz a pénzemmel, a sikeremmel, a dicsőségemmel? Ki írja meg a könyvemet, ha én csak heverészek itt a fűben, s nem teszek mást, csak „élek”?”

Összpontosító figyelem

Nagy ravasz ám ez az izgága én-tudat, mert amikor kezdtem megértetni vele, hogy mindez csak
hiúság, azonnal számolni kezdte a gondjait: a kifizetetlen számlákat, a föl nem adott leveleket, elintézetlen ügyek garmadáját. Alig tudtam rábeszélni, hogy legalább fél óra szabadságot engedélyezzen, annyi még egy gályarabnak is jár. Ekkor fedeztem föl, hogy ez a felszíni, józan eszem hazudik! Mert ugyan vannak hétköznapi gondjaim, de az már nincs, hogy ezekről egy fél órára ne lehetne megfeledkezni! Egy börtönben is van séta és csendes pihenő. Csakhogy az ego ezt nem akarja megélni! Abban a pillanatban elvesztené fontosságának tudatát, s ezért, mint egy túlmozgásos háziasszony, akkor is serénykedik és takarít, amikor semmi szükség nincs rá. Akkor van elemében, ha aggodalmaskodik. Számára a béke és a nyugalom egy kis halált jelent, s ezért - bármilyen kellemetlen is - szeret aggodalmaskodni! Ha nincs rá oka, csinál magának. S ahogy lelkem mélyebb rétegei számára a madárfütty, az ő számára ez a szüntelen nyüzsgés, vibrálás és szorongás az „élet”!

Sokáig tartott, amíg lenyugtattam magam. Amíg elhittem végre, azon túl, hogy itt heverészek, semmi sem „több” a pénz, a siker, a munka és a gond jóval kevesebb, mint ez a gyönyörűséges Élet... főleg, ha az az ára, hogy el is kell feledkeznem róla: nem hallgathatom a madarak csivitelését s nem érezhetem bőrömön a napsugár átható, élvezetes érintését.
Ravasz trükköt alkalmaztam.
Azt mondtam magamnak: „Jó, jó, öregem, egy könyvet kell írnod a boldogságról. De mi a fenéről
fogsz írni, ha át sem éled?!... Másokat fogsz idézgetni?” Erre aztán elcsendesült bennem ez a hiú fráter.

A boldogság Benned van

Innen kezdve csak lebegtem, és voltam - és élveztem ezt a lassan felbukkanó kellemes, új, és mégis
ismerős állapotot. Közben figyeltem magam, mint egy békésen elterült kísérleti nyulat. Érdekes, hogy ez a rebbenetlenül figyelő tekintetem egyáltalán nem zavart. Sőt, még nyugodtabb lettem tőle. Ekkor fedeztem föl, hogy van a lényemben valaki, aki nem akar semmit, csak nézni.
Látni. Látta, hogy boldog vagyok."

Figyelem fejlesztés 

Kérlek, tanulj meg figyelni önmagadra, levetni az évek alatt felhalmozott maszkok sorát és megtalálni a belső gyermeket. Értsd meg, nem a külsőség, a pénz, a hírnév számít, hanem legbelső, befelé figyelő éned. Tanuld meg mit jelent ez, és tanítsd meg gyermekednek, hogy fontos ez a fajta figyelem fejlesztés. Akár egy mesével, akár egy játékkal, mert hidd el: a legkönnyebb játékosan tanulni.

forrás: Müller Péter: Boldogság